Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)
1917-11-18 / 46. szám
KRÓNIKA. Panaszos levelek. Mihozzánk is érkeznek panaszos levelek lelkészektől és hitoktatóktól a ruhabeszerzési segély, családi, drágasági pótlék és az utóbbiak részéről általában helyzetük és fizetésük rendezetlensége miatt. Senki se csodálkozik e felett. Reámutatnak ezek a levelek arra, hogy íme a vasúti bakterektől kezdve fel a „méltóságos" rangban levőkig minden „köztisztviselő" részesült most már 100%-ig is terjedő háborús fizetési pótlékban, dupla családi pótlékban stb., csak épen az egyházi emberek találnak mindenütt zárt ajtókra. Az egyház ajtaján a legtöbb helyen az a felírás: „nincs fedezet", az állam ajtaján mindenféle különös feltételek: „3000 K-n alul; ha már részesül fizetéskiegészítésben" és így tovább. Hát ennek így nem volna szabad tovább tartania. Olvastuk á tiszai püspök erélyes hangú felterjesztését ebben az ügyben, de ezt nem tartjuk elégnek, az egész egyháznak össze kell fognia a jogos igények kielégítése czéljából. Ez égető kérdés és mindennél „prius"-abb. Tagadhatlan, hogy az egyházaknak is minden lehetőt el kell követni szolgái érdekében. Budapesten és másutt is a hitoktató lelkészeknek, vallástanároknak kell legalább annyi fizetést biztosítani, mint a mennyi egy középiskolai tanárnak van pótlékaival együtt, hiszen épen olyan fontos és nehéz munkát végeznek és pedig par excellence „egyháziasat". Hiszen ha ezt elmulasztjuk, a legjobb erők búcsút mondanak ennek a fontos szolgálatnak, mint az itt nálunk is egymásután történik. Úgy értesültünk, hogy az evangélikusok és a zsidók is itt Budapesten, hogy hitoktatóik ruhasegélye, drágasági pótléka ügyét rendezzék, kölcsönt vettek fel. Appelláljunk egyházunk tagjaihoz, zörgessünk ezek ajtaján; most a jubileumi esztendőben ne szűnjünk meg hangoztatni, hogy a mi egyházunk mégis elsősorban híveinek áldozatkészségére óhajtja bazírozni a maga és munkásainak exisztencziáját. Két indítvány felett tértek napirendre az 0. R. L. E. jubiláris gyűlésén. Az egyik Patay Károly barsi esperes indítványa volt, a melyben megdöbbenésének és aggodalmának akart kifejezést adni az erdétyi szomorú egyházi és egyéb bajok felett. Úgy látszik, félreértették Patay Károlyt, a ki nem akart bántani senkit. Jól esett hallanunk Barabás Samu esperes melegszívű felszólalását, a melyben védte az anyagi nyomorúsággal küzdő, jóformán egyedül, segítőtársak nélkül álló erdélyi ref. papokat Hát bizony, könnyű is az erdélyi kérdés fölött elmefuttatásokat írni, bajokat konstatálni, tanáccsal szolgálni, de nehéz az erdélyi viszonyok között hűséggel megállani és eredményes munkát végezni, elődök mulasztását helyrehozni. Kossuth Lajos is szerepet szánt a ref. egyháznak az erdélyi kérdés megoldásában, de szerepet szánt a magyar tanítónak és földesúrnak is. Figyeljük csak meg, mit ír: „Vegye fontolóra a több mint kétmillió lelket számláló felekezet, miszerint a „magyar vallást", mely a magyar nemzetiségnek oly hatalmas támasza lehetne, az erdélyi mezőségen veszni ne hagyja, hogy ott az „oláh vallásinak áldozatul ne essék! Nem ily lélek lakozott amaz ősökben, kik a reformáoziónak erős várat epítettek hazánkban s ki tudták vívni a bécsi és linczi kötéseket!" Jól tudta Kossuth, hogy egg faktor mindent ki nem vihet. A családos magyar tanítónak és a ref. egyháznak czéltudatos munkája mellett azt kívánta, hogy a földesúr is tegyen valamit. Az oláhosítás magyarázata, szerinte, az oláh nő, az oláh anya, az oláh családi élet, az oláh tűzhely. A földesuraknak ajánlja Kossuth, hogy kövessék £LZtj cl mit ő tenne helyükben: Én azon helységen kezdeném, mely 48 óta rohamosan eloláhosodott, de még tíz magyar házhelye van. Pár ezer forint nászajándékkal, a jövő farsangon egy napra szabott esküvőnél 12 pár közt ünnepélyesen kiosztva és egy családos magyar tanítóval viszszamagyarosítanám azt a helyiséget". Lehet, hogy nem sikerült volna már 1877-ben sem, a mikor a fentebbi sorokat írta Kossuth Hermán Ottónak, hogy ma nem sikerülne az Albinával szemben, az kétségtelen, de az is bizonyos, hogy mindent egy tényezőtől, a szegény ref. egyháztól s annak még szegényebb kongruás papjaitól várni — elhibázott dolog s az eredménytelenségért egyedül őket okozni: igazságtalanság. — A másik indítvány az erdélyi románnyelvű magyarok között szétosztandó bibliák, vallásos iratokról és nagyobb arányú evangélizáló hadjáratról szólott; fájdalom, ezt is elvetették. Hogy arra való munkásokkal meg lehetne menteni, a mi még menthető, mutatja a ruthének között nagyszerű evangélizáló munkát végző bilkei lelkész példája. Ki kellene választani a missziói területnek tekintendő egyes erdélyi részekre a legkiválóbb, legalkalmasabb munkásokat s megfelelő anyagi helyzet biztosításával munkába állítani őket. Biztosítani kellene őket, hogy bizonyos idő elteltével, ha belefáradtak a küzdelembe, nyugalmasabb helyen alkalmazást kapnak. Nemcsak anyagi kérdés a ref. egyházi élet felvirágoztatása, lélek és Lélek kell oda. Imádságot, hűséget, odaadást megfizetni nem lehet, de ha ez megvan, a mint igen sok egyénnél biztosan megvan, minden lehetőt el kell követni, hogy az arra való emberek megfelelő helyre jussanak és ezek azután bizonyosak legyenek a felől, hogy családjuk nem fog a társadalom alsóbb rétegeibe kerülni csak azért, mert a családfenntartó munkáját nyomorúságosan díjazták. Kairóban, Bombayban vagy Pekingben könnyebb misszionáriusnak lenni, mint egy eldugott, minden kultúrától távol eső erdélyi vagy horvátországi faluban. Az a misszionárius biztosítva van arról, hogy a míg ő künn kíizd istenországáért, gyermekei megfelelő neveltetésben fognak részesülni odahaza a Missziói Társaság költségén. Papok házára volna szükség az egyetemi városokban, a hol olyan évi díjért, a melyik nem haladja túl a papi fizetés teherbíró képességét, a papfiúk ós lányok tanulhatnának, kenyérkereső eszköz birtokába jutnának. Kinek van kedve rendületlenül, lelki frisseségét megtartva, egy