Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-11-11 / 45. szám

az ő kezébe is odaadjuk a vallás egyetlen kútfejét: a Szentírást. Ebben rejlik a protestáns kultúra egyetemessége és e mellett nemzeti mivolta is, hiszen a mely pillanatban a vallásos igazságok keresé-sót nem egy hierarchikus testület privilégiumává, de az emberiség közkincsévé tesszük, a mely pillanatban az egész emberiséget be akarjuk vinni a kultúra legelvontabb, legnehezebb régiójába, ennek a kultúrának nemzetivé is kell lennie, mert elképzelhetetlen egy holt nyelv álláspontján, hogy az egész társadalmat be akarjuk vonni ebbe a kultúrába. Ezekben van tehát a protestántizmus óriási hordereje az emberiség jövő fejlődése szempontjából: az emanczipáczió munkáját művelte az emberi tekintély béklyóival szemben ; általánossá, demokratikussá kívánta tenni a kultúrát és egyúttal nemzetivé tette azt. Ezzel a hatásával a reformáczió épúgy áthatotta az ellentábort, mint magát a protestáns egyházat. Hasonlítsa össze bárki a katholiczizmust a reformáczió előtt és a reformácziót követő időben : a katholiczizinusra épen azzal a fejlesztő, fölemelő hatással volt az eszmék ezen nagy mérkőzése, mint a protestantizmusra magára. A legtévesebb lenne a reformácziót felekezeti szempontból megítélni; a reformáczióban egy felekezet létrejövetelét, fejlődését, hatalomrajutását látni. A reformáczió haladás volt az egész emberiség számára ; az emberiség magasabb régióiba vitte föl azokat is, a kik azzal dogmatikai szempontból szembekerültek. Az egész kultúrában vezető szerepet csak azok a nemzetek játszhatnak, a melyeknek a lelkét a legmélyéig fölrázta a reformáczió. A latin népek közül a mai népek haladásában csak a franczia tartotta meg régi vezető szerepét, a mely, ha kiküszöbölte is magából a reformácziót, mégis magára vette a reformácziónak gondolkozásra, tettrekeltő gondolatait s át- meg áthatotta a reformáczió kovásza. És, tisztelt díszközgyűlés, nekünk;

a kik protestáns kultúregyesület, irodalmi társaság vagyunk és különösen a mai pillanatban, a midőn a reformáczió emlékünnepét akarjuk megülni, azt hiszem, emlékünnepet méltóan megülni csak egyféleképen lehet: csak úgy, ha igyekszünk fölismerni és magunkba szívni annak a legjavát, a minek emlékezetét megüljük. Ha a reformáczió emlékünnepét ezen a méltó módon akarjuk megülni, nekünk is nem szoros felekezeti szempontból kell a kérdést tekintenünk, hanem azon kell lennünk, hogy a magyar nemzeti kultúrába belevigyük és ott méltóan képviseljük mindazt az általános értéket, a mit a reformáczió az emberiségre és Magyarországra nézve képviselt. Az az idő, a midőn az emberi kultúra életében felekezeti kontroverziák, dogmatikus kérdések játszották a szerepet, messze mögöttünk fekszik. Ma mindazokkal az áramlatokkal szemben, a melyek igyekeznek meghódítani a maguk számára az emberiséget, a melyek igyekeznek oly irányba magukkal ragadni az embert és oly medret ásni az emberiség jövőjének, a mely messze vinné el az embert Krisztus tanától és a Krisztus tanításában föllelhető boldogságtól, a mai világban bajtársaknak kell érezniök magukat mindazoknak, a kik egy ideális világnézet hatása alatt állanak, a kik Krisztus tanát akarják hirdetni és a kik arról vannak meggyőződve, hogy Krisztus igazságaiban vannak az emberi boldogságnak olyan tényezői, a melyek messze fölötte állanak mindannak, a mit a világ nyújthat az embereknek. A vallási és egyházi élet terén ma, nézetem szerint, minden felekezetnek intenzív befelé irányuló munkát kell folytatnia: igyekeznie kell megtartani és igaz keresztyén vallási nézettel át- meg áthatni saját híveit. Abba a nagy harczba pedig, a melyet az emberiség javára meg kell vívni a materiális és ideális világnézet közt, abba a nagy harczba — vállvetve egymás mellett, nem egymás ellen — vigye bele minden felekezet, minden vallás, minden egyház, a mit az ő specziális értéke, jelleme képvisel. A mi jellemvonásunk maradjon, a mi a XVI. század nagy reformátorait jellemezte : a mi munkánk legyen népies. Igyekezzünk öntudatos műveltségre és az öntudatos keresztyén hitnek mentől magasabb fokára vinni híveink egész egyetemét. Legyen nemzeti —- nem külsőségekben, nem jelszavak hangoztatásával, nem olcsó frázisokkal, hanem azzal, a mi jellemezte a magyar református kultúrát, a mely magyar volt nem azért, mert magyarnak akart látszani, hanem azért, mert az Úristen annak teremtette, mert egyéb nem is lehetett! És vigyük bele egész gondolkozásunkba, egész működésünkbe a reformácziónak legfenségesebb tulajdonságát : az egyéni igazságnak őszinte, becsületes, a dolgok mélyére ható keresését. Az én meggyőződésem, tisztelt díszkő?gyűlés, hogy mindazzal a sok kísértéssel szemben, a mit kultúrális téren is jelent a modern élet a keresztyén emberre nézve, csak ez. az egyéni hit állja ki a tűzpróbát, a mit nem gépiesen sajátítottunk el, hanem a mit az igazság becsületes keresése által nyertünk. .A mit magunknak saját lelkünk munkájával kerestünk meg, a mi egy darab a mi énünkből, a mi megadja azt a minden megpróbáltatással daczolni képes szívósságot és megadja azt a bátorságot, a mi jellemezte a reformátorokat a megpróbáltatások, kísértések és szenvedések napjaiban s a melyre szükség van ma is, ha megszűnt is a gályarabság, a máglya, mert belső féreg rágja a keresztyén kultúrát, az emberiséget, a mely alattomos és így annál veszedelmesebb. Tisztelt díszközgyűlés! Én azt hiszem, hogy mi akkor maradunk hű utódai nagy elődeinknek: a reformáczió megalkotóinak, ha gyönge erőnkhöz képest igyekszünk e vonásokat elsajátítani és az életbe átvinni. Én azt hiszem, hogy a mi Irodalmi Társaságunk is akkor tölti be méltán hivatását és akkor ünnepli méltán a reformáczió négyszázéves emlékünnepét, ha igyekszik a XX. század műveltségi fokán, a XX. század életviszonyai közt a keresztyénség mostani ellenségeivel szemben és az emberiség mostani feladatával és hivatásával szemben ugyanazokat a jellemvonásokat diadalmasan képvi-