Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-11-04 / 44. szám

a felekezetközi arányos elosztás mellőzésével jelenleg is az európai átlagot messze túlhaladó vagyoni tömeget köt le, másfelől azt az igazságot, hogy a magyar református egyház erősítésére fordított minden áldozat bőséges mértékkel térül meg a magyar állam örök értékű, tiszta nemzeti tőkéjének gyarapodásában. Midőn ezeket, valamint azt is megállapítjuk, hogy református egyházunk és annak minden egyes híve a trón és haza iránt a múltban is folyton megbizonyított hűségét, hazafiságát, áldozatkészségét, a mostani világháborúban tanúsított gáncs és kivétel nélküli erőfeszítésével, hősiességével, áldozataival betetőzte, egyhangúlag elhatározza zsinatunk, hogy nyomatékosan felír az ország törvényhozásához és kívánja, hogy a magyar államnak református egyházunk javára immár közel hét évtized óta esedékes tartozását teljes mértékben rójja le. Ezen felterjesztést zsinatunk a kormánynak is bemutatja és felkéri annak támogatására. TÁRCZA. Megjegyzések az Új Énekeskönyvhöz. Sok szó hangzott már el az új énekeskönyvről, különösen a II. próbakiadás hibáiról, fogyatkozásairól s itt-ott hallottunk már kívánságokat, óhajtásokat arra vonatkozóan is, hogy milyen legyen az új énekeskönyviínk. A bírálók véleménye a szöveget illetőleg csaknem teljesen megegyező: szövegtartalmi tekintetben senkit sem elégíthet ki a próbakiadás. A II. zenei szempontból érdemlegesen hozzászólóknak is többé-kevésbbé ez a véleményük a zenei tartalmat illetőleg is. A szövegkritikusok nagyjában két párton vannak: az egyik párt tántoríthatatlanul ragaszkodik az „Egyszázötven" (CL) szoltárhoz, a másik megelégednék azzal, ha a zsoltárok közül csak a keresztyéni, építő tartalmú énekek vétetnének fel, a melyek tehát nem kifejezetten a zsidók vallási és politikai viszonyaihoz kapcsolódnak csupán, hanem a melyek az élő keresztyénség hittudatának is méltó kifejezései. Most a szövegreviziőt illető kritikákkal és újabb kívánságokkal nem óhajtunk foglalkozni, csak főként Radácsi Györgynek a Sárospataki Ref. Lapokban megjelent kiváló szakszerű czikksorozatára utalva, az énekszövegek sikertelenségének a legfőbb okára mutatunk rá, a melyet abban látunk, hogy a revizorok megelégedtek csupán azzal, hogy az egyes énekek egyes versszakai legyenek használhatók a gyülekezetben mindenféle tartalmi összefüggésükből kiszakgatva, önmagukban is s ezzel a szemponttal szemben elhanyagolták azt a szerintünk sokkal fontosabb szempontot, hogy ha már ragaszkodnunk kellene a zsoltárok „Egyszázötvena

varázsszámához, annak is csak úgy lenne igazán értelme, ha az egyes énekek az eredeti héber szövegek kerek tartalmát foglalnák magukban, különben pedig a „százötven". szám csak hókusz-pókusz. Ám lehetnének ezek a „százötven énekek pl. zsoltárátdolgozások vagy parafrázis-félék, a melyeknek mottója, vagy inkább alapmotívuma az egyes zsoltárok eredeti alapgondolata lenne, csakhogy az ilyeneknek komoly, költői értékű, kerek formájú vallásos költeményeknek kellene lenniök. De így, ha csak az egyesénekversek kerekdedségére, tartalmi egységességére (vagy sok helyen még arra sem) akarunk tekintettel lenni, méltán tűnhetik fel úgy a dolog, mintha templomi éneklésünk nem volna egyéb puszta hangulatkeltésnél, a melyből néha egy-egy versnyi is elég; vagy mintha a gyülekezeti éneklés csak bevonulási zene volna, a melynek addig kell hangzani, a míg a prédikátor megítélése szerint már bent vannak a templomban azok, a kiket várni lehet. Templomi éneklésünk azonban imádság. Amberger kath. író igen szépen jegyzi meg: „Az énekesnek a cselekedetek és az imádság emberének kell [lennie." (Pastoraltheologie II.) Tehát ott is, a hol meglehetősen a külsőségekhez szokott a szemünk, az éneklésnek mélyebb értelmét hangsúlyozzák. Augustinus pedig még szebben mondja : „. . . ne csak ajkaddal hirdesd Isten dicsőségét ... ha csak hangoddal énekelsz, úgy titkolsz valamit; énekelj (életeddel) életeden keresztül ..." (In ps. 146. encorat. col. 1693.) És az éneklés valóban csak úgy lehet motiváló erő, ha az az imádságos lélek tevékenysége, ha az hangokba foglalt imádság. Ezért mennyivel mélyebb értelmét fejeznők ki az éneklésnek, ha énekeinket, mint kerek, összefüggő egészeket énekelhetnénk, — imádkozhatnánk végig a gyülekezetben és nemcsak „Schlagstrófákat'1

keresnénk a prédikácziónkhoz. Külföldi gyülekezetekben és itthon is evangélikus testvéreink sokszor 10—12 strófás énekeket is végigénekelnek buzgó, megilletődött, imádságos lélekkel. És mi oly sokszor emlegetjük, hogy mennyire szeretünk énekelni . . . Mindjárt sikerültebb lenne énekeskönyvünk, ha ilyen mélyebb szempontokat is figyelembevéve, imádságos könyvet igyekeznénk adni népünknek az énekeskönyvben. Itt említjük meg azt az elhangzott kívánságot is, hogy az Énekeskönyvhöz a családi istentiszteletek czéljaira kis imádságos gyűjtemény is kapcsoltassék. Ez ellen kifogást emelni nem lehet, még akkor sem, ha csaknem minden háznak van imakönyve. Czélsz erűnek látnánk azonban minden egyes imához több,- az imával összhangzó bibliai lokus odajegyzését, a melynek felolvasása a családi áhítat tartalmának mélyítésére a legalkalmasabb eszköz lehetne. Kár, hogy a kézenforgó imakönyvekből ez teljesen hiányzik. A mi a zenei tartalmat illeti, a figyelemreméltó zenei kritikák egyik része kihagyandónak véli a nem használt dallamokat. Valóban vannak nehézkesebb énekek, a melyeket a nép nem tudott elsajátítani. Ezek minden aggodalmaskodás nélkül elhagyhatók, hiszen ezeket, — mint zenei ereklyéket, — az eddigi kiadások úgyis megőrzik. Helyettük a magyar lélekhez közelálló magyar egyházi énekek dallamai volnának felvehetők akár a régebbi, akár az újabb szerzemények, esetleg — ha a szükség úgy kívánná, — új szöveggel, bár a jelenleg