Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-11-04 / 44. szám

is használatban lévő szövegek a bibliával együtt a magyar nyelvnek nagyon sok tősgyökeres, fordulatos kifejezését, a nyelvtörténetnek valóságos kincshalmazát őrzik és éltetik. S ha a magyar népünk beszéde még igazán tud tősgyökeresen zamatos és fordulatos lenni, abban zsoltároskönyvünknek és bibliánknak valóban nem kis része van. Vannak, a kik a -es ütembeosztást, vagy a még radikálisabb ritmizálást sürgetik. Az Út legutóbbi, (októberi) számában kifejtettük és megindokoltuk idevonatkozó nézeteinket. A leghatározottabban állást kell foglalnunk mindenféle erőszakos, légbőlkapott ritmizálási kísérletezéssel szemben. Erőszakos és indokolatlan az I. Próbaénekeskönyv ritmikája épen úgy, mint a másodiké is. Többen azt mondják, hogy a nép így énekli. Ezzel szemben a tény az, hogy a nép sem úgy nem énekli, a mint a jelenleg használatban levő énekeskönyvünkben olvashatjuk, sem úgy, a mint azt a két Próbaénekeskönyvben „lehangjegyezték". Ha a gyülekezetek mostani énekét le akarjuk írni, akkor kétféleképen járhatunk el: v

agy teljesen elhagyjuk az ütemvonalakat, vagy pedig megszaporítjuk azokat olyan módon, hogy minden egyes hangot egész hangjegyekkel V,-ed taktusjelzéssel, tehát ütem jelzők közé írunk, a melyek mind hangsúlyosak és így hangsúlytalanok, szóval indifferensek, mint a valóságban. (Az ütemjelzők ugyanis elsősorban ritmikai jelek, az időmértéket nélkülök is jelezhetjük, de a hangsúlyt elsősorban azok mutatják.) Ennélfogva a II. Próbaénekeskönyv ritmikája is mondvacsinált, indokolatlan, önkényes és zeneileg teljesen elhibázott, tudománytalan, a mint erre Az Út fentjelzett számában rámutathattunk. Ebben a tekintetben egyedüli lehetséges és elfogadható megoldás az volna, hogyha felkutatnék a dallamoknak legrégibb, irodalomtörténetileg is kiválóan becses hangjegyeit és azokat adnánk ki gyűjteményünkben. Jelen alakjában az énekeskönyv Istentől ihletett lelkű szerzők remekműveinek hamisítása, tudománytalan elferdítése, a melyre jogot egyetlenegy kor sem tarthat magának, míg ha a maguk eredetiségében — a szerzők iránti köteles kegyelettel és tisztelettel igyekeznék a revideáló bizottság reprodukálni a nagy mult eme becses emlékeit, akkor Énekeskönyvünk irodalomtörténetileg és zenetudományi szempontból is igazán értékes munka lehetne, a mely a szakértőknek igazi gyönyörűségére válnék és értékei — a jövőnek remélhetőleg képzettebb, lelkesebb énekvezéreinek és énektanítóinak a munkája nyomán — közkinccsé lehetnének. A baj továbbra is csak az az egy lenne, ha énekvezéreink és leendő papjaink ezután is épen olyan közönnyel, sőt tájékozatlanul néznének ezekre a hangjegyekre, mint eddig. Okos, méltánylást érdemlő kívánság az is, hogy a dallamok harmonizálva jelenjenek meg, mint a legtöbb külföldi egyház melodiáriumaiban. Ennek legfeljebb csak technikai akadálya lehetne, de ez is könnyen megoldható. A könyv terjedelmét nem igen növelné, ha az énekverseket nem külön sorokba, hanem folytatólng szedetnénk, mint a prózát. A harmonizálásnál természetesen a legnagyobb körültekintéssel kellene eljárni, hogy azt a legavatottabb, legképzettebb kezek végezzék a legteljesebb szaktudással és pedig vegyeskarra, a melyet faluhelyen is a legkönnyebb megszervezni és a melynek az átiratai orgonán, zongorán is játszhatók volnának. E mellett is azonban nagyon szükségesnek tartanánk azt, hogy a hivatalos egyház maga adná ki az összes énekeknek ízléses elő- és utójátékokkal ellátott komoly egyházi orgona-átiratát különösen istentiszteleti használatra, hogy a komolytalan dilettáns kísérletezések számára itt se maradjon hely. Vannak, a kik gyermekénekek számára is helyet kérnek az új Enekeskönyvben. Igen helyénvaló gondolat volna, csak alig vannak eredeti gyermekdalaink, a melyek felvehetők volnának. A Hozsánna és a Hallelujah effajta énekei különösen szövegükben még nem eléggé csiszoltak, kiforrottak, még nagyon érzik rajtuk az idegen nyelv, a melyből hozzánk kerültek s így még ezek nem foglalhatnak helyet olyan gyűjteményben, a melyben a minden tekintetben a lehető legjobbakat igyekszünk összehordani. Úgv gondoljuk, hogy ezt a kérdést, legalább egyelőre, még tanácsosabb egy külön gyermek-énekeskönyv olcsó kiadásával megoldani. Végül a temetési énekek kiválogatásánál — láthatólag — megszűnt a komoly kritika munkája. Csaknem teljesen értéktelen dallamok és szövegek gyűjteményét találjuk ebben a részben. Alig van az egészben elfogadható darab. Egyiknél a szöveg, másiknál a dallam silányabb. Elég jó a 295., 306., 315., 336. Itt is a legnagyobb igyekezettel azon kellene lennünk, hogy ezek az énekek is az evangélium vigasztalását, békességét hordozzák és terjesszék, ne pedig ízléstelen sírámokkal érvelegjenek és rikítsanak. Hogy ennyire sikertelen a II. Próbaénekeskönyv, annak oka magának a zsinatnak a határozata, a melyben a revizió munkáját olyan lehetetlen irányelvek alá rendeli, hogy valóban csudálkozni kell rajta, hogy akadt komoly zeneértő, a ki ez irányelveket követő munkára vállalkozott. Reméljük, hogy a most ülésező zsinat meg fogja találni a megoldás helyes módját. Az ilyen igazán fontos, egyházi, vallásos s általában egész hitéletünket olyan közvetlenül érintő kérdésben a legnagyobb körültekintésre van szükség. Ha már az egyház ezt a munkát mindenáron a maga hivatalos közegeivel akarja elvégeztetni, legalább az irányító elvek megszabásában is igénybe veszi komoly tudósoknak és szakértőknek a tanácsát, a kik egész életüket szentelték a zene tudományos művelésére. Ez lenne az egyedüli módja annak, hogy a további próbálkozásoknak, kísérletezéseknek elejét vegyük. Árokháthy Béla. Ellenség a front mögött. erkölir

olvasmány katonák számára. A Kálvin-Szövetség kiadványa. Ara 30 fill. Megrendelhető a Kálvin-Szövetség titkárságánál (IX., Ráday-u. 28.)