Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)
1917-10-28 / 43. szám
is inkább csak a lelki gondozás tárgyainak tekintik. A fejlődésnek ez a formája ölt testet az erdélyi ref. egyház történetében is; viszont a magyarországi lutheri egyház alkotmánya természetszerűleg nem öltheti magára ezt a formát, minthogy nincs olyan fejedelem, a ki a legfőbb egyházi hatalmat kezében összpontosíthatná. A reformáczió másik alakulata, a kálvini egyház már nemcsak a hitélet, de az egyházalkotmány terén is gyökeres reformot jelent. Az egyházi hatalom tanítói s törvényhozói része Isten kezében marad: az 0 igéjében ölt testet és csupán a juriszdikczió joga marad fönn. Ezt nem egyes emberek, hanem a gyülekezetek gyakorolják. Minden gyülekezet egy-egy kis világa az egész egyháznak; az egyháztagok viszont egy-egy kis világát alkotják a gyülekezeteknek. A juriszdikczió jogának gyakorlására a gyülekezetek presbitereket választanak. Ezért mondjuk a kálvini egyházakról, hogy presbiteri alapokon nyugvó egyházak. Minthogy minden gyülekezetnek Isten akaratát kell megtestesítenie, ezért az igazi kálvini elv szerint a presbiter eknek nemcsak a gyülekezetet, hanem Istennek a gyülekezet életében megvalósulni vágyó akaratát is képviselniük kell. Presbitereink ennek a nagy megbízatásnak inkább csak az első részét érzik manapság, a második és az elsőtől elválaszthatatlan részét azonban igen gyakran elfelejtik mind ők, mind azok, a kik erre a méltóságra megválasztják őket s a presbiterek fejeit: a gyülekezetek lelkipásztorait. Már pedig ennek a rendszernek az erőssége épen attól függ, hogy e két szorosan összetartozó és egymástól elválaszthatatlan jelleg valóban meg is legyein presbitereinkben meg lelkipásztorainkban: csak így képviselhetik méltán a gyülekezetet és gyakorolhatják eredményesen az azt megillető juriszdikczió jogát. A kálvini egyházat méltán nevezhetjük a demokratikus világáramlat úttörőjének. Valóban az is volt. De nem annak a demokrácziának volt az úttörője, a mely a legnagyobb hangnak vagy a legduzzadtabb és legkönynyebben kinyíló erszénynek biztosítja az elsőbbséget és a kormányzásban való részvételt! Demokrata volt, mert mindenkire nézve, a kit az isteni kegyelem arra méltóvá tett, bármily afcicsony sorsból származott is, lehetővé tette, hogy a látható egyház ügyeinek intézésében résztvehessen. A mellett azonban, hogy ilyen módon az abszolút monarchizmus századaiban az újkori demokráczia útjait egyengette, arisztokrata is volt a szó nemes értelmében, mert a lelkileg kiválókkal, a hitélet arisztokratáival kormányoztatta az egyházat. Kálvini egyházunk mai elerőtlenedésének az okát épen abban találhatjuk, hogy elfeledjük, miszerint egyházunk kormányzására akár presbiterekül, akár lelkipásztorokul, akár a különböző egyházi tisztségek viselőiül csupán a lelkileg kiválók, csupán olyanok választhatók, a kikről méltán föltehető, hogy nemcsak a gyülekezetet, de Isten akaratát is képviselni fogják ! Ez csak két föltétel mellett válhatik valóra. Az egyik az, hogy minden tisztség, minden megbízatás visszavonható, ha viselője arra érdemetlenné válik. A másik, ennél is fontosabb föltétel pedig az, hogy egyfelől a vezetők kiválasztása — a külföldi testvéregyházak mintájára — nálunk se bízassék korlátlan hatalommal azokra, a kiket igen sokszor csupán az akarva, nem akarva befizetett egyházi adó lerovása jogosít a választásban való részvételre s a kik sokszor elfeledik, hogy nékik nemcsak gyülekezetük, de Isten akarata számára is kell választaniok képviselőt; másfelől a kálvinizmus rendszerétől elválaszthatatlan szigorú egyházfegyelem útján a választás szent jogának gyakorlásából kizárandók az arra nyilvánvalóan érdemetlenek. A most összeülő zsinat atyáinak egyik legfontosabb kötelessége szerintünk, hogy egyházi törvényeinket olyan irányban módosítsuk, hogy mind a presbiterek, mind kiváltkép a lelkipásztorok választása ebben a szellemben történhessék a jövőben. A míg a vagyon és a társadalmi helyzet meg a pártpolitika lesz az elsőnél a legfőbb szempont, a másodiknál pedig szinte szabadon érvényesülhet a demagógiának minden eszköze és a korrupcziónak minden fegyvere, addig presbitereink és lelkipásztoraink egy része nemcsak Isten akaratának, de gyülekezeteiknek sem lehet méltó képviselője, addig gyülekezeteinkben és egyházi életünkben inkább csak a pártpolitika meg a demagógia, nem pedig az örökkévaló Isten lelke fog uralkodni! Vajha a reformáczió négyszázados évfordulóján átzúgna mindannyiunk lelkén a mi nagy Kálvinunk lelke mélyéből fölszakadó kiáltás: „Soli Deo glória!" s öszszefognánk, hogy ez a dicsőség egyházunk életében is valósággá váljék ! K. I. TÁRCZA. Kálvin sírja. . . . Fű, gaz benőtte, vén sírkert vadonján Nem tudja senki, 'senki, merre van? Behorpadt rom, legázolt, szürke domb tán, Virágja: gaz, az útja: úttalan ... Emlékoltárrá azt nem koszorúzzák, Nincs ott sírkővé dermedt fájdalom . . . ... De négyszáz évnek legmagasabb csúcsát Illesse most egy szál virág: dalom . . . Mikor önzés a nagyság szent palástja S hiúság-kőből raknak templomot; S önnagyságát az ég arczába vágja Ez Isten-kézzel összegyúrt homok, Dicsőségét a csillagokba írja És könnyje gyöngy, de olcsó és hamis ; . . . Akkor mered ránk Kálvin puszta sírja, Mint egy fenséges, komor piramis! . . . Mint egy végetlen zengő régi zsoltár, Mely századéven kövekké fagyott: „Uram, az erő s kegyelem Te voltál, Én dicsőséged árnyéka vagyok . . .
