Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-09-30 / 39. szám

lelkészi elemmel egyenlő befolyása. A kapcsok tehát megvannak, csakhogy ezeket felhasználni és a közös érdeket fejleszteni kötelességünk. Minekünk minden türelmetlenséggel, minden felekezeti szűkkeblűséggel. akár magunk között találjuk, akár kívül lássuk is, szembe kell szállnunk. Ez az egyik feladatunk. Most másrészről szembe kell szállnunk a modern bálványimádással is, a melyet csak az nem lát, a ki látni nem akar. Szembe kell szállni a materialista és atheista irányzatokkal; minekünk nem szabad megengednünk, hogy a protestantizmus czégére alatt vonuljanak fel ezek, mert a szabadság nem jelent szabadosságot s azért, hogy mi nem üldözünk senkit lelkiismeretéért, azért, hogy mi a szabad vizsgálódást nem akadályozzuk, ez nem azt jelenti, hogy dogmánk nincs, hogy nálunk minden szabad. Mi szívesen látunk minden támogatást, minden ajándékot, de nekünk trójai falovakra nincs szükségünk. Méltóztatnak látni ezekből, hogy mi két irány között a középúton vagyunk. Ezek a közópirányok a legnehezebbek, a legkényesebbek s a leghálátlanabbak. De minekünk nem az a czélunk, hogy hálát keressünk, nekünk az lehet csak a czélunk és hivatásunk, hogy lelkiismeretünk szerint bátran és híven szolgáljuk Isten országát ezen a földön. Kerüljük, Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés, az egyházban a pártpolitikát. Azt hiszem, hogy a dunamelléki kerület büszkén elmondhatja, hogy itt senki politikai meggyőződéséért üldözve nem lett, de óvakodnunk is kell a pártpolitikától, mert a pártok érdekei változnak. Egyházunk érdeke azt kívánja, hogy egy politikát mi is kövecsünk és ez a nemzeti politika legyen, a mely a magyar faj erősítésére, fennmaradására irányul. Ebben mi transzakcziót nem ismerünk. Különösen kell gondolnunk azokra az egyházakra, a melyek messze a határokon, mint határőrök, őrállomásokon állanak. Mert ezek hasonlíthatók a tengerből kiemelkedő szigethez, melyet a hullámok mosnak alá. Ezeket a szigeteket védelmezni hazafias kötelességünk, mert be van bizonyítva hogy minden felekezetek között a mi felekezetünk tanúsította ily helyen a legnagyobb ellenállást. Én azt hiszem, hogy mindnyájan átérezzük, hogy nekünk meg kell szolgálnunk a haza érdekeit, hogy nemcsak a múltban szerzett érdemeinknél, nemcsak a jelenben tanúsított hivatásunknál fogva, hanem azért is, mert a jövőben nemzeti szempontból nagy feladat vár reánk. Es soha törvényhozások és kormányok meg ne feledkezzenek arról, hogy a mi erőink hanyatlásba ne essenek, hogy az egyensúly továbbra is fennmaradjon, melyet nehezen bár, de fenn tartottunk és hogy a gyökeresen mégváltozott gazdasági viszonyok között is képesek legyünk nemcsak egyházi, de nemzeti hivatásunk teljesítésére is. Vannak a népnek úgynevezett álbarátai, a kik szívükön hordják ugyan a nép boldogulását, de nem akarnak kevesebbet, mint a néptől vallását elvenni. Mert elfelejtik koszorús költőnk mondását: ..... Szegénynek drága kincs a hit, Tűrni és remélni megtanít." Mikor volt olyan idő, mikor annyit kellett tűrni mint most és mikor volt olyan idő, a mikor annyira szükség lett volna, hogy reménykedjünk, hogy egy jobb jövőben megmaradjon a hitünk, mint ma. Ha tekintem a vértengert, ha tekintem a könnyek tengerét, a mely előttünk van, akkor nekem a Jézus Krisztus Golgotliája jut eszembe. A Jézus Krisztus feláldozta magát mindnyájunkért, azok a milliók, a kik elestek a csatatéren, azok is embertársaikért, hazájukért áldozták fel magukat. De Nagypéntek után következik a feltámadás, a reménység ünnepe. A mindenható Isten, a ki megengedte, hogy ily kemény megpróbáltatás érjen bennünket, elég erős, elég hatalmas arra, hogy lecsendesítse, a felkorbácsolt hullámokat. Es a mindenható Isten elég erős és hatalmas arra is, hogy megcselekedje, hogy a békéből, a mindnyájunk által várva várt igazságos békéből áldás, virágzás és emelkedés fakadjon és hogy virágozzék és emelkedjék szent egyházunk egy szabad, egy boldog Magyarország ölén időtlen időkig. A REFORMÁCZIÓ 400 ÉVES JUBILEUMA. 400 éves tanok. — Reformáltunk-e azóta? —Új reformáczió szüksége. — Czímzés és egyenruha eltörlése. — Mit hagyunk örökségül a másik négy századnak'? Tessék elhinni, hogy a társadalom nagy része azt sem tudja, mi a reformáczió? Nem tudja, mit köszönhet annak az emberiség? Ha tudná, akkor ez az évforduló nem csupán a protestáns egyházak ünnepélye lenne, hanem az összes czivilizált nemzeteké. Az emberiség a reformáczió fundamentumának köszönheti az anyagi és szellemi világban nyilvánuló bámulatos haladását, nagyságát: „a szabad vizsgálódás és szabad véleménynyilvánítás". Ez emelte ki az embert a sötétségből a világosságra ; a szolgaságból önállóságra. De én most nem az egész emberiségre kiáradott áldásairól akarok beszélni — pedig ezt kellene terjeszteni minden nyelven, bővebb és szűkebb röpiratokban, hogy beszivárogjon a társadalom vérébe — hanem csupán arról, hogy a reformátorok utódai, általában a protestánsok, közelebbről pedig a reformátusok, miként használták fel ezt a négy évszázadot a reformálás terén ? Fel kell tenni a kérdést: mi különbség van a 400 évi és a mai tanok, hitczikkek között? Fejlődtek-e? Módosultak-e ? Alkalmazkodtak-e az emberiség óriási haladásával együtt járó művelődéséhez, felvilágosodásához, az ész igényeinek követelményeihez ? s ezzel igyekeztek-e mindeneket, az intelligens elemet is, megtartani és megnyerni ? vagy pedig ma is ott vergődnek, a hol születtek, nem törődve a közömbösség, az elhidegülés terjedésével? és annak tapasztalatával, hogy az intelligens elem — nem ám csupán az u. n. urak — nem szív és lélek szerinti, hanem csupán tradiczionális református ?