Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-09-23 / 38. szám

szorgoskodós lárma, zavarás, hogy ott sem lehet „elszigetelve" lenni, úgy mint kellene. Van több szoba, de egyben takarítanak, másikban reggeliznek, másikban alszanak s ha egy helyen talán leülhet is, behallatszik a munka zaja, a háziasszonyt keresik ezért, azért és akkor vége a nyugalomnak. Es reggel, ha felébred, oh a mai viszonyok közt kevés asszony teheti azt meg. hogy no avval ébredjen, hogy: mit csinál a cseléd (ha van), hozott-e minderit, siessen, mert nem kap, mi a teendő ma a háznál, mi maradt el, mi után kell menni ? Elég-e a pénz! A hol gyerek van, ott nem is kell leírni, mi minden dolga van egy anyának reggel. Keljen korábban ! — mondtuk és előbb, mielőtt kilép hálószobájából, tartson csendes órát. Igen, de a mai életben ki tud oly korán lefeküdni, oly gondtalanul aludni, hogy reggel korábban tudjon kelni, mind a mit e nap kíván tőle! Este meg épen úgy van, szelleme fáradt, lelke ernyedt, erőfeszítésekre nem képes. Ha így van kevés kivétellel, a ki nem kenyérkereső, mit szóljunk azokról a nőkről, kik reggel hatkor munkába állnak vagy sok hivatalba rohannak s este dolgoznak maguknak? Ilyenkor áldás, ha napközben van egy hely, hol nem köt idő, rend, öltözék; semmi tekintet, hanem nehéz szívét egy csöndes padban, zajtalan környezetben kiöntheti Isten előtt, vívódásait lecsendesítheti, erőt nyerhet, magába szállhat. Ezért van, hogy erős protestáns érzésű nők (magam is) megteszik, hogy vásárlás közben, hivatalba menés előtt vagy után betér abba a templomba, melyik nyitva van ! Ezeket, ha némileg bántja is a czifra külsőség, de nem veszik tudomásul, mert csak Isten háza az, s annak a légköre mindig komoly és megnyugtató, mentől üresebb, annál inkább (már a mise stb. más vallását zavar). így történhetik aztan, hogy a gyengébb vagy kevésbbé öntudatos vallásos életet élő, de utána vágyódó nő, megszokja a környezetet és nem idegenkedik aztán már egyébtől sem, ha szemfüles barátnők (vagy más) észreveszik, hogy nem erős a maga vallásában: nem kellene más, mint hogy az egyház ti gondot viseljen arra, hogy példáid 8 —12-ig, 2- 6-ig be lehessen menni egy magányos félórára imádkozni s aztán bezárná megint. A mi költség lenne, világítás (amúgy is elég lenne féltemplom világítása) vagy más, megtérülne az adakozásból. Az, hogy nálunk oly „ridegség" van, hogy pl. a hívő templomhoz sem juthat bármikor, Kálvin szándékából-e, nem tudom, de alighanem ezért fejlődött így, mert egyik ok (azaz visszaélés) volt a sok találkozó, hogy nem az Istennel találkozni siettek oda. Ezt bizony a r. kath. templomokban ma is elég sűrűn látni, hallani. Feltétlenül ez okozta azt is, hogy nálunk külön van a két nem padsora. Ez, maradhatna így, egészen jól is van így. De Kálvin is látná ma, hogy nem szorulnak épen templomra e czélból, ma van elég alkalom és hely erre a jó szándékok szerint. Nem hiszem, hogy nehézségekbe ütköznék megnyitni napközben a templomokat. Az eredmény, azt hiszem, megérné. A másik szintén nem utolsó fontosságú, jelentéktelennek látszó dolog, az érmecskék kultusza. Illetőleg annak létezése, adása, vevése, szóval az, hogy van egy kis alkalmatos tárgy, melyet nyűg, gond nélkül mindig magával hordhat az ember, melynek jelentősége és lelki vonatkozása, értéke van. Ne kicsinyeljük ezt, mert ennek is van alapja, a mely jó s melyet a magunkévá tehetünk. Nem szentek képei, Máriák stb., miket szerelmes kath. menyasszonyok oly gyakran rátukmáltak prot. vőlegényekre, s ők viselték is, adott szavukhoz híven, olvasók (egyenesen játék tárgyai), keresztek stb. De mi lányok, néhányan, kik együtt konfirmáltunk, a felejthetetlen szép napok emlékére, a midőn a lélek irányt, erőt, teljességet nyer, vésettünk kis ezüst pénzekre bibliai mondásokat s egymásnak ajándékoztuk. És ezt én igen czélszerűnek tartanám. Gyermekeinket, növendékeinket, katonáinkat, betegeinket, a mint egy „élő katholikus" (lásd élő keresztyén) környezetbe kerülnek, elárasztják szentképekkel, érmekkel, a mik nem is tévesztik el hatásukat. És itt feltétlenül a tömeg érzése szempontjából kell a dolgot néznünk. Nem mondom épen, hogy a miszticzizmussal hatnak, de hat a vallásos hangulat, melyet ügyesen idéznek elő, hat az, hogy más is kap, hogy szeretetszerű ténykedést lát és tapasztal magamagával is; a ki pedig „ eretnek * s mert becsületes protestáns lélek, ha egyszer jól esett elfogadni, nem is veti el, nem is tiporja lábbal, „adták szeretettel s ha ott, nyíltan, nem utasítottam el, hátuk mögött nem teszem" és — fogva van ! Legjobban bizonyítja az, hogy a léleknek van némi vágyódása „kézzelfogható" valami után is, a mely mintegy megpecsételjen, emlékezetessé tegyen valamit, hogy emléket adunk olyasmire való emlékezésül, a mit nem akarunk, hogy elfelejtsenek. Es az emlékek, ez is becsület dolga, őrizzük is. A lélek ismeréséből támadt a szentkép- és érem-kultusz, mely összekötötte a hasznost a kellemessel. Ennek a lelki vágynak a kielégítését czélozzák nálunk is a kis képecskék, lev.-lapok, bibliai fali-mondások s az elsők különösen jól beváltak. A csinos tájképecskével, virággal díszített lapocskák egy szép bibliai mondást tartanak emlékünkben és nem hibáztatandó, ha jóleső, erősítő hatást váltanak ki. Magam is sokat osztogattam szót s mondhatom, egyik például: Ne félj, mert én veled vagyok", olyan erőt adott sokaknak, hogy ismételten kértem, hogy készíttessenek ebből. Mert hát a mi erő, biztatás, remény a szentírásban van, ilyenkor látjuk, mennyire élő valami az, szinte csudálatos, a mit művel. Nem kell harcztérre menni épen, azelőtt is betegség, operáczió stb. előtt olyan megnyugtató, felemelő, erősítő érzést váltott ki, azaz olyannal töltötte el az illetőket, hogy semmi hosszú —- elhangzott — prédikáczió nem tehette volna. „Mindenre van erőm a Krisztusban." Itt is, mint az igazi vallás lényegénél mindég, nem azt a csodát tette, hogy a betegség eloszlott tőle, hanem eloszlott a félelem, a rettegés, a csüggedés s víg és erős szívvel néztek a megpróbáltatások elébe, Hát ilyen kis érmek szintén nagyon