Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-09-23 / 38. szám

nyein. De ne feledjük, hogy a múltnak csak akkor van értéke, ha megtanít arra, hogy tapasztalatainak hasznát végyülv. Mint a, fa hasznot húz letört ágaiból, lehullott leveleiből, úgy kell fejlődnie nemzetnek és egyháznak is, múltja által kell nőnie, mind nagyobbra, örök hasznot kell húznia eltűnt élményeiből, legyőzött szenvedélyeiből s mindenek felett becsületes munkájából. Ez az óv Főtiszt. Egyházkor. Közgyűlés, jubiláris esztendő, a reformáczió 400-ík évfordulója és ez nagy kötelezettséget ró ránk. A kötelezettségnek azonban nemcsak arra kell szorítkoznia, hogy kegyelettel tekintsünk vissza a reformátorokra és azokra, a kik hazánkban az evangyóliumi igazságnak, a lelkiismereti szabadságnak, a testvériségnek és egyenlőségnek szent zászlaját fennen lobogtatva a magyar ref. egyházat megalapították, hanem tekintetünket ég felé irányozva, kezeinket az eke szarvára kell vetnünk és dolgoznunk kell a jövőért. Ne nézzük a káprázatot, az üres, tartalom nélküli csillogást, hanem vessük meg lábunkat a. valóságban, mert a ki ott áll cs igazat szól, a ki tekintetét a menny örökkévaló világosságára irányítja, az bizonyára aratni fog. Aratni ott, a hol nincs ragya, nincs rozsda, nincs perzselő nap, nincs felhőszakadás, a mi az eredményt meghiúsíthatná, Jegyezzük meg, hogy a mi kötelezettségünk nem múló és gyakran változó viszonyokból ered, hanem a megvalósítandó örök igazságok értékéből. Ez a kötelezettség vonatkozik az egyénre, mindenkire, a ki a reformáczió igaz hívének vallja magát. Neki kell adni magából a fényt, erőt, értékes, magra érlelő hatást, neki kell az egyház számára vetni, megvalósulni az egyház életében és kifejteni ott azt az értéket, mely az ő saját örök lényege. Mert, a milyen az egyesek lelke, olyan lesz az egyház aratása, És minket csak az ideál kötelez, ez ad lendületet törekvéseinknek, ez emel az evangéliom magaslatára, a honnan egyéniségünk harmonikus kifejlődését, örök értékünk kifejtését önelhatározással bevégezhetjük. A szentírás azt tanítja, hogy az Isten az embert a maga képére, teremtette. Csakhogy ez czél gyanánt értendő, úgy hogy magokat ültetett bele, melyeknek úgy a család, mint az egyház és nemzet életében ég felé emelkedő halászként kell kifejlődniük. Ezzel a hitteljes meggyőződéssel üdvözöljük a reformáczió 400-ik évfordulóját, üdvözöljük azzal a szent elhatározással, hogy mi mindhalálig hívek leszünk a reformátorok és a mi dicső őseink hitbuzgó szelleméhez, a, kik a véres üldözések és nehéz megpróbáltatások napjaiban is állhatatosan megmaradtak hitükben annyira, hogy sem magasság, sem mélység el nem szakíthatta őket az Istennek szerelmétől, mely van a Jézus Krisztusban. És miként ő bennük egybeforrt a hitbuzgóság a haza szeretetével, mert midőn a lelkiismeret-szabadságért küzdöttek, akkor egyszersmind hazánk alkotmányos szabadságát is védelmezték : úgy mi bennünk is ne csak a most dúló világháború véres napjaiban lángoljon a hazaszeretet szent tüze, hanem a mindennapi élet békés munkája, bajai és megpróbáltatásai közepette is rendületlen hívéi és buzgó munkásai legyünk hazánknak és evangéliumi egyházunknak ós így töltsük be a Krisztus parancsát. A reformáczió hajnalára visszatekintve, tegyünk mi is egy szent fogadást, hogy megőrizzük a reánk bízott szent örökséget, azt a vallásos buzgóságot, azt az Isten előtt való megalázkodást és töredelmet, azt a kiolthatatlan krisztusi szeretetet, mely már kétszer diadalmaskodott a hitetlenségén és a külsőségeken élősködő képmutatás felett. A mi ünneplésünk csak így lesz méltó az ősök hitéhez; csak így elevenedhetik meg á mustármagból nőtt s újra ojtott óriási fa; csak így maradhatunk meg; csak így kelhetünk fel a közöny dermesztő álmából, a mely megölője minden szent érzésnek, halála minden nemesebb szenvedelemnek. Erős a hitem, hogy immár elmúlik az éjszaka és elközelg a nap, a melyen a protestáns egyháznak felnyílnak szemei s mozgásbajönnek lábai. Hiszem, hogy a mi református egyházunk ismét megeleveniil és ellenségeinknek fülébe dörgi az égi szót: „mit keresitek a holtak között az élőt Vx

Lelki szemeim látják ragyogó világosságban fényleni a református magyar Siont és látják egy akarattal körébe gyűlni híveit és látják leszállani fejökre a kettős tüzes nyelveket, hogy ülne mindegyikre egy azok közül. Kérem ennélfogva a Főtiszt. Egyházkor. Közgyűlést, hogy a midőn a reformáczió 400-ik évfordulójának megünnepléséhez közeledünk, adjon kifejezést Isten iránti hálájának, hogy mind ez ideig megsegített minket az Úr és reményének, hogy a mi református anyaszentegyházunkon, mint a hit kősziklájára épített erős váron, még a pokol kapui sem vehetnek diadalt, lm mi hívek maradunk evangéliumi hitünkhöz s imádkozunk és dolgozunk. HELYZETKÉP. Nemrégen hallottam egy pródikácziót, melynek egy mondata igen megkapta lelkemet. Azt fejtegette ugyanis a szónokló tiszteletes, hogy egyházunk munkamezején sok munkásra van szükség, mert sok, égetően sürgős feladat vár megoldásra, munkásra. Ezt a tényt én is igen erősen kívánom leszögezni és az illetékesek figyelmét reá terelni, mert nagy veszély fenyegeti a keresztyén egyházat mindenfelől! A szoeziálisták, új demokraták, szabadkőmívesek, galileisták és csatlósaik határozott egyház-, vallás- és keresztyén ellenes szellemben nevelődnek és nevelik tovább a magukhoz közelálló és gondjaikra bízott ifjúságot. A szoeziálisták ma vezető hatalom akar lenni Magyarországon is. Ők akarnak diktálni és akarják vezetni az országot. Tűzzel, vassal.terjesztik romboló eszméiket; hangadók s ők akarják irányítania közvéleményt és az intéző köröket, mintha a náluknál 50-szer nagyobb mezőgazdasági népesség egyáltalában nem is számitana. Ezek részéről oly veszély fenyegeti az egyházat, a vallást, a keresztyénséget, a mi ellen való védekezésre sok munkásra van szükség. E sorok írójának gyakran van alkalma a galileisták yitaestélyein