Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-01-28 / 4. szám

Szegény jó apám, maga is falusi papnak volt gyermeke, intett, ne menj kis lányom, nem tudod te, mi az, szegény papnak falun élni. hej, de nehéz a sora! De nekem nem volt nehéz erre gondolni, hiszen az én kedves papom hű szeméből úgy láttam, hogy ha mi egymás kezét megfogjuk, hát a nehéz falusi rögös út aranyhíddá változik. Az igaz szeretet valóban csodákat teremt, úgy érzem ma is, hogy csak ez egyben van az igazi erő. Es mégis sok keserűség, sok bánat és megaláztatás érte a kis papnét az ő kicsi fészkében. Első utam is a templomba vezetett. Templom ! Te magasztos szent fogalom, hol vagy? Egy régi, düledező malomból összetákolt imaház vihartépett fatornyával, ez volt a mi templomunk. Padoknak benne híre sem volt, hanem régi, kiszáradt meggyfák elfűrészelt derekaira ácsolt léczek sorakoztak kétfelől szép rendben szemben az TJr asztalával és katedrával, a mi sárból volt alkotva. A bejárón kívül még egy ajtó volt rajta, a min keresztül az iskolába lehetett jutni, hol a négyosztályú mindennapi rendes iskola tanítása is a pap kötelessége volt, nem ingyen, mert ezért az egyháztól kapott 16 o. ért, forintot évenként. A pap fizetése pedig volt 25 hl. búza, ugyanannyi árpa és 160 forint, ez is évenként, persze lakással és kerttel együtt. A négy osztály tanításán kívül még hetenkint kétszer ment ki a környéken lévő majorokba az iskolásgyermekeket vallásra tanítani. Ilyen volt az élet kezdete. Tanítottam én is az iskolában, míg az uram odajárt vallást tanítani, honnét legtöbbször a késői alkonyat vetette haza, sokszor megázva, sokszor jégcsaposan, mint egy erdei manó. Mire az első termést leszedtük a kertből, megtanultuk, hogy kell a babot, lencsét kiverni stb. ; mire a káposztát is eltettük, megjött az első gyerek. Tizennyolcz év alatt tizenkét élő gyermeket adott az Isten a mi igazi nagy örömünkre. Felnőtt belőlük öt fiú és két leány. Mind szépek, épek, daliás ifjak és két liliomszál. Nagy öröm, nagy boldogság! Igen, de ezeknek kenyér kell, ezeket taníttatni kell. Adtunk a szájukba kenyeret, reájuk ruhát, beirattuk őket a gimnáziumba, be az egyetemre, be a theologiára, a leányokat polgári iskolába. Most egy jogász három éve a harczteret járja, egy végzett jegyző fiam átlőve három év előtt orosz fogságba került, Szibériában várja, oh mily lelki kínok között várhatja a békét. Egy fiam segédlelkész, várja, hogy ő is mehessen mint tábori lelkész a harcztérre a szenvedők lelki vigasztalására vagy lefogni a haldoklók szemét. Negyedik fiam érettségire készül és a sorozásra, Az ötödik fiú harmadik gimnázista, irigyli a bátyjait, hogy azok már mehetnek harczolni. De honnan a kenyér, a ruha. a tandíj, a vizsgadíj, te szegény pap? Hát bizony elengedtük a cselédet már tizenkét év előtt, tanítottam zongorázni, kézimunkázni, varrok másoknak, tartok kosztosokat, együtt kapáljuk a kukoriczát édes urammal, le is törjük, be is hordjuk a gyerekekkel. Magam járok a piaczra, emelem a kosarat, mikor a mesternék után viszi az inas. Bizony, ha a nap beszélni tudna, elmondaná, hogy mikor ő kelni szokott, hát már akkor ott találja azt a kis szőke asszonyt a kertben, térden állva gyomlálva, utat nyesve, gyümölcsöt szedve, tehenet fejve, sőt uram bocsáss, még a kövezetet is hajnalonta mossa két fehér kicsi kezével, a min már úgy elvékonyodott az egyetlen ékszer, a karikagyűrű. Még a kenyeret is maga süti, míg a gyerekek alusznak, kisül a kilencz kis mosolygó czipó, a mitől olyan szépre, olyan erősre megnőtt az a hét gyönyörű gyerek. Ok megnőttek Isten segítségével, de még sok van hátra, fel is kell őket nevelni és szárnyára ereszteni. De a hogy elvékonyodott a karikagyűrűm, úgy fogy az erő is tőlünk. Már nem bírom úgy a dolgot, hamar elfárad két fürge kezem, évek óta zúg, zakatol a fejem. A mostani háborús évek új súlyos terheket raktak a szegény protestáns papság vállaira. Mi nem kapunk sem drágasági. sem családi pótlékot, alig győzzük a kis fizetésből fedezni a gyerekek taníttatása végett fölszedett adósságkamatait. És hogy a baj még nagyobb, még elviselhetetlenebb legyen, lassankint összedőlt a templom is, már két év óta az iskola szűk padjaiba szorulva hallgatjuk az Isten igéjét. Templom tehát már nincsen, de nem lesz maholnap lelkészlak sem. Sárból vert falai itt-ott kihajolva, vakolata hullóban, méternyire átnedvesedve, olyan penészes bűzt árasztanak, hogy nem győzöm változtatni az ágyak helyét és éjjel felébreszt a nyirok bűze. És akármerre nézek, nem találok segítséget sehol. Földhözragadt szegény a mi népünk, ez nem tud soha templomot építeni, vagyona sincs'az egyháznak, nincs egyebe összeomlott templománál s rogyadozó paróchiájánál. Pedig oly sok pénz van ebben a szép hazában. Ámde az is igaz, hogy olyan gyakorta is igénybe van véve ma az emberiség a jótékonyság irányában, hogy meglepi maholnap a fásultság. Kihez forduljak hát, én édes jó Istenem ? Segítsetek ti elköltözöttek szellemei., Ti ezerszer elsiratott ifjú hősök. Jöjjetek vissza még egyszer elhagyott, gyászbaborult öreg szülőtök, zokogó hitvesetek, árván maradt 'gyermekeitek és vigasztalhatatlan menyasszonyotokhoz, súgjátok meg nekik a végrendeleteteket. Mondjátok, hogy Isten rendeléséből itt kellett hagynotok e földi örömöket, a földi bajokat. Ellenségadta seb ölt meg bennünket, de mi még itt sem valljuk magunkat legyőzötteknek, a mi golyótépett, szétszakított karunk a sírból is kinyul és akkor is épít, mikor már megmerevedett, épít, az örökkévaló szent egy igaz Isten imádására templomot. A hősök feltámadnak és szellemkezek templomot építenek, melyben leborulva áldjuk a végső nagy győzelem napján az Istent! Ti édes szülék, a kik elvesztettétek legkedvesebb, sokan egyetlen fiatokat, a ti lelketek is érezze az elköltözött mennyből jövő intelmét, a ki azt mondja, hogy