Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-01-28 / 4. szám

multán még' az Erzsébet-téri virágok is, pedig1 ugyancsak gondozzák, ápolják őket. Ámde apa nem marad egyedül és árván akkor sem, mert ő raktáron tartja szerelme tárgyait. Közben is tesz ugyan látogatásokat a „szőke Dunánál", de ilyenkor egészen hozzácsatlakozik. Meglátogatja hűségesen, még ha olyan rossz idő van is. Ki is fakad néha (pl. 1887 és 1888, a tél kemény) „Goromba idő, megidéztem a szőke Dunát, de vissza kellett szaladnom." Rajongó. Rajongva csüng a természeten, a virágon, fűn, fán, még az embereken is. Miért? Ilyennek született. Szeret. És a mit szeret, arról beszélget jókedvvel s bőséggel odahaza, meleg otthonában. így történik aztán, hogy „itt örökké csillaga van". Szanaszét járván, hol a dunaparton, hol az Erzsébettéren, vagy épen Kecskeméten, nemcsak a vizet, a virágot, a fűt, fát, látja, hanem látja az embereket is, sőt szóba is áll velük, hol nyájas komolysággal, hol meg (dévaj kedve mindig a forrponton állván) enyelegve. Mindebből aztán annyi tartozik ide, hogy otthon aztán, a mikor az „ártatlan kedv játszi pillangója repked", „élményeiről" referál s referálván, szórja a derültséget nemcsak szavaival, hanem kedvérzetének üdeségével, tőrül metszett rokonérzetével is, mely az egész emberből kisugárzik, elmondja, kikkel, hol találkozott s mit mondtak stb. Bukovai /Absentiusnak, az ismert ősjogásznak elvtársait szerette csipkedni. Ezek az urak tudvalevőleg nem nagyon „gyakorolták" tudós professzoraiknak előadásait, szólt is róluk akkoriban a nóta : „A jogászok nem tanulnak, mert az náluk nem divat. Szép lányoknak udvarolnak, S jó nagyokat hazudnak" stb. Nos, ha olykor egyik-másik „elvtárssal" találkozott, megállván, jószerével el-eltréfált vele, otthon aztán elmondta : „Tudjátok, találkoztam X. Y. fiatal úrral, adtam neki egy kis útbaigazítást: menjen, mondók, ezen az úton egyenesen, térjen először be jobbra, azután forduljon fel balra: ott az egyetem. Jó az ilyet is tudni az ilyen fiatal úrnak, hátha véletlenül oda is be akarna tekinteni valamikor." Ötletei pillanat alatt születtek önkénytelenül, pillanatig éltek mind, de a meddig éltek, a jókedv sugarait szórták. Az öregeket szerette, no igen. szerette ugratni őket, hovatovább, minél öregebb lett, annál jobban. 0 is öreg? Erről teljesen és tökéletesen, végképen nem akart tudni semmit. Még csak az kellene! De az öregeket megtréfálta, otthon aztán ebéd közben elmondta : „Beszélgettem X. Y. menyecskével, egyszerre csak odaállít a penzionátus professzor (Farkas Józsefnél jóval fiatalabb). Jut valami az eszembe. Gyerünk innen, mondom a fiatal asszonynak, hagyjuk itt mi fiatalok ezt a penzionátus öreg urat." Az öregséget azonban sokáig takargatni nem lehet. Addig ingerkedett az öregekkel s az öregséggel, míg maga is öreg lett. Es ez a dolog vidámságába aztán jómennyiségű adagot kevert abból a hangulatból, a mit az elégikusnak neveznek. Megtörténik hellyel-közzel, különösen későbbi éveiben, hogy nem épen olyan vidám, mint a májusi reggel, hanem jóval komolyabb. Végre elmondja, mi nyomja kebelit. „Tudjátok, a villanyos mellett állok, egyszerre hallom, a mint az egyik ember mondja a másiknak: ez az öreg Farkas. Persze, persze öreg. Mondottam én azt nektek is! Igazán már az előadásom se a régi. Öreg, öreg! Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül. Bizony, elszavalhatom már én is: „Itt hágy, vissza se tér majd gyönyörű korom. Nem hozhatja fel azt több kikelet soha." Az otthon ilyenkor érzi, hogy a szomorúság erőt vet az öregen, mert íme apának egy-egy arczizma is fájdalmasan meg-megrándult. Itt már elkél egy kis vigasztalás: Csak vigyázva, csak avatott kezekkel! Végre is gyöngéden és lehetőleg természetes hangon szólal a bátorítás : „ó, hiszen kedves apám még fiatal! Látná csak magát, milyen fiatalosan megy az utczán! Igazán nem jól hallotta, a mit az az ember mondott. Nem öreg! Az előadásai ? Hiszen mindenki dicséri, higyje el. kedves apám : versenyképes. Az egésznek az a kabát az oka, venni kell másikat, de mi is elmegyünk, mert apa azt veszi meg, a mit a kezébe nyomnak és megveszi jó drágán. Azután meg nem tesz fel modern, kemény gallért, pedig mindjárt máskép néz ki" stb. Kél és száll a szív viharja. Lám a köd is csak addig tart, míg egy jókora szellő el nem söpri. Másnap már nyoma sincs a bánatos hangulatnak. Maga a professzor siet a híradással: „Tudjátok, pompás előadást tartottam az iskolában, igazán stentori hangon, hangosan adtam elő, a végén még meg is éljenezett az ifjúság." Dr. Pruzsinszky Pál. BELFÖLD. Egy papné levele a ref. papság helyzetéről. Az egyik napilap január 21-iki számának hasábjain „egy öreg papné" aláírásával olyan drámai erővel megírt levelet olvastunk a ref. papság helyzetéről, hogy olvasásánál a mi szemünkből is kicsordult a könny. Ezt a levelet mi nékünk is meg kell hallanunk! Nem kételkedünk, hogy a ki elolvassa, érezni fogja, hogy — tennünk is kell valamit! A levél így szól: Kedves Szerkesztő uram ! Végigolvasván Az Újság hasábjain megjelenő hivatalnokok, bírák, tanítók stb. megélhetési nehéz viszonyok között érzett súlyos, igaz panaszait, közötte legjobban megkapott a ref. pap panaszos sóhajtása, mert én is saját sorsomat látom ott leírva, ki egy szegény ref. egyházban sok gond és bajokkal küzdő és sok gyermek gondjával mégáldott lelkésznek, vele harmincz év óta együttérző, együttszenvedő hűséges segítőtársa, felesége Vagyok. Szegény falusi papné, a ki régi. gazdag, nemesi család egyik elszegényedett ágának vagyok gyermeke. Gazdag, nagy városból jöttem ide, falut is ekkor látván először életemben.