Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-01-28 / 4. szám

lehetetlenség'. Csodálatos, hogy a prépost az alulról való szervezkedésről, „hitközségek" alakításáról beszélt. Hiszen ez valóságos forradalmi jelszó a katli. egyházban a püspöki hatalom ellen; ezzel a jelszóval szemben a „tanító egyház", a hierarchia, ha következetes akar lenni, a merő „non possumus" álláspontjára kell, hogy helyezkedjék. Szó esett a szekularizácziórol, protestánsok államsegélyéről, valamint arról is, hogy a világiak bevonásival szervezett kath. egyházzal mi protestánsok is jobban megérthetnénk egymást. Csak annyit mondunk most mindezekre, hogy igazán nagyon örvendetes lenne, ha a kath. egyháznak hihetne nálunk és másutt igazi autonómiája, „presbiteriális" szervezete. Akkor csakugyan elkövetkezhetnék az, a miről a prépost olyan koncziliáns hangon szólt, hogy jobban közeledhetnénk egymáshoz, különösen abban az esetben, ha a mi autonómiánk is igazi lenne — sokan mondják, hogy már nem az . . . I zenet. Wilson hosszú és nagyszerű kilátásokat feltáró üzenetet küldött a szenátushoz. Vannak benne részletek, a melyek a professzorizmus jellegével bírnak és közel állnak az utópiák határához. Annyi csalódás és hiábavaló feszült várakozás után alig merjük hinni, hogy valami hamaros, praktikus eredménye lesz az üzenetnek, de mégis örülnünk kell, hogy a békeajánlatokra mindenünnen felhangzó vad kifakadások után ilyen, a nagy amerikai nemzet régi tradiczióihoz méltó válasz jött. Talán mégis közelebb hozza az észretérés milliók által sóvárgott idejét és egyérteleinmel meg lehet állapítani, hogy a volt princetoni egyetemi tanár sok tekintetben megleczkéztette a laikus „prédikátort" és hogy az előbbi minden eddigi mulasztásai daczára is jobb osztályzatot érdemel a vallásból, mint az angol miniszterelnök. - Amerikából hónapok óta nem kapunk levelet, újságot, nem hallunk semmit ott rekedt honfitársainkról, az onnan jövő hajók hadifelszerelést, municziót szállítanak ellenségeinknek. Az elnöki szó bizonyára megkönnyebbülést, új reménykedést jelent az ő számukra is; velük együtt várjuk a további erélyes folytatást. TÁRCZA. Farkas József emlékezete. XIX. Az otthon arasznyi hely a végtelen világban, arasznyi hely az emberi életben, mégis sokat jelent. Mit is jelent voltaképen, azt alig lehet rövidre fogva elmondani. De nem is kell, mert mindenki tudja. A fáradt testnek pihenést jelent, a sebeknek behegedést, színt és derűt az örömnek, egyensúlyt a léleknek. Sok mindenért kárpótol, magát nem pótolja semmi. Ne próbálja meg senki elmondani, mit vesztett el az, a ki elveszté otthonát. Farkas Józsefnek van otthona : a kora hajnali órákban munkája közben ez melengeti, távozáskor áldásával elbocsátja, megérkezéskor fogadja, a déli órákban szeretteivel a terített asztalnál egyesíti. Egyszerű dolog ez, mégis mennyi üdvösségesnek forrása. Otthonában van az ő jó világa ; itt bontakozik ki egyénisége egészen és természetesen. Otthona adja az asztalt, ő meg hozzá adja a többit s a mit ad, az tőrülmetszett jóindulatából, gazdag kedélyéből úgy magától, önkénytelenül sugárzik ki. Az ebédhez hozzájárul a maga adójával:» elismerésével, egyenletes vidámságával, mindennemű ételnek emez alkalmatos fűszereivel. Dicséret illet mindenkit, a kinek az áldás elkészítésében része van. Dicséret illeti az Istent, a ki alkalmas időben megnyitván kezeit, betölt mindeneket áldásával és dicséret illeti a kezeket, a melyek szorgalmatoskodnak. A mint ott ül az asztalnál, patriarkális nyugalommal, szemében meg-megvillan a vidámság fénye: „Gyermekké lesz; kis örömet nagynak érez". Hamarosan a rendes kerékvágásba kerül a beszéd sora, azokra a dolgokra kerül, a mikről beszélni szeret. A dolog tudniillik ugy áll, hogy a professzor nemcsak az emberi történetek sejtelmes, ágás-bogas szálait szereti bontogatni előszeretettel, ő mást is szeret, jobban mondva : másba is szerelmes. Szerelmes fűbe, fába és, mint maga megvallja, szerelmes a „szőke Dunába". Szerelmes a jövőbe, az elmúlt időkbe. Szeretete átkarolja az egész világot s a mit átkarol, arról szívesen beszél. Mikor az első fűszál jelentkezik s mikor a nap már jobban süt, megnyúlnak a délutánok, tavaszi zeürek simogatják az embert, ki ne örülne? Farkas József lelkéből örül és ha a komorabb tél napjaiban ilyesmi talán oda belopta volna magát, eltűnik belőle minden nyoma az árnyéknak. Miért is nincsen az embernek két szíve, hogy mind a kettővel örülne, a mikor minden megfiatalodik? Hát lehetséges arról nem beszélni, a mi olyan szép, sőt gyönyörű? Nem, a professzor nem ilyen fából van faragva. Belépvén „a nyájas körbe", beszélnie kell. Már ő ilyen. Csillogó szem, mosolygó arcz. Jó nap van. „Gyerekek! De szép lehet az élet ott kint Kecskeméten a kis tanya körül. Az almafa is bimbózik már, bizonyosan az is megérezte, hogy itt a tavasz rózsám kincsem ! Tudjátok mit? Kikapjuk magunkat ebből a néha poros, máskor sáros nagy városból és megszökünk Kecskemétre, a kis tanyába. Ott érzi az ember igazán, mi a természet s mi az, a mikor a pacsirta énekel." Mikor a nvár beköszönt, ennek az örömeiről is tudomást illik szerezni. Tudomásul is vétetnek. Hogyne ? Minden az örömről beszél, csak nem lehet az ember siket is, meg vak is. Apa referál, szakértő benne: „Gyerekek ! Hát gyönyörű az a virágágy ott az Erzsébettéren ! Tudjátok, csudálatosan szép az a virágszőnyeg környös-körül. Egyszerűen : kimondhatatlan. Csak az az öreg hiba, hogy az ember nem hozhatja haza. Tudjátok mit ? Délután félre minden stoppolással, főzéssel, vasalással, azután ki az Erzszébet-térre! Isten ellen való vétek nem gyönyörködni a gyönyörűségben." A virágok szépek, de napok multán (a napok hamar múlnak) elhervadnak. Már ez így van. Elhervadnak idők