Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-07-15 / 28. szám

— annak Jézus nem ajánlgatja az önfeláldozást. Krisztus csak azokhoz szól, a kik meg tudják érteni, hogy egy csepp álnokságtól, mely foltot hagyna a lelkűnkön, jobban kell félnünk, mint egy vagyon egy világ elvesztésétől ! íme itt van a keresztyénség aszketizmusának a magyarázata: a keresztyénség szenvedésekkel, összeütközésekkel, önmegtagadással jár, mert sarkpontja nem az, a mi a világé: a haszon, a kellemesség, hanem az igazság, — Krisztus. E mai idők vannak hivatva arra, hogy ezeket a gondolatokat végre-valahára megérttessék áz emberek nagyobb tömegeivel. Hiszen az immár hároméves világháború a mi textusunkhoz nagyszerű illusztráczió. Nem azt hirdeti-e ma a fronton lévők és az itthonmaradottak serege: lehet szenvedni tudni, kell szenvedni tudni — magasabb czél érdekében! Hát az a minden nagy ós nemes földi czélnál, békénél, függetlenségnél nagyobb czél: a Krisztus követése, nem érdemes arra, hogy odaadjuk érte mindenünket, odaadjuk érte magunkat?! V. T. MIBŐL RENDEZHETNOK A LELKESZEK JAVADALMÁT? A stólakérdésről írt múltkori fejtegetéseink során ahhoz a végső következtetéshez jutottunk, hogy „a lelkészek javadalmát tisztességesen kell rendezni s ezzel kapcsolatban mindenfele stólát eltörölni! Ez alkalommal arról kívánunk szólani: miből rendezhetnők lelkészeink javadalmát ? Hogy miért szükséges a lelkészek javadalmát a stólakérdés említett megoldása nélkül is rendeznünk? — arra igazán szükségtelen a mai nehéz időkben sok szót vesztegetni. Ezért inkább azzal a nehezebb kérdéssel kívánunk behatóbban foglalkozni: milyen újabb forrásokat nyithatnánk a lelkészek javadalmának tisztességes rendezése czéljából? A miért szükséges ? kérdésével röviden végezhetünk. Valljuk a lélek felsőbbségét az anyag fölött. Valljuk, hogy az anyagelvűségnek sohasem szabad úrrá lenni a lelkivilág munkásainak körében. De világosan kell látnunk azt is, hogy a lelkivilág munkásának a lelke nem szárnyalhat szabadon a magasságokba, ha a mindennapi élet nyomasztó gondjai minduntalan lehúzzák a föld porába. Nem vizsgálhat meg mindeneket, még az Isten mélységeit is, mikor szívét minduntalan összeszorítja az a nehéz gondolat, liogy mi lesz szívéhez, lelkéhez legjobban odaforrt gyermekeiből: mit adjon nékik enni, miből taníttassa őket ? ! Világos, hogy a mindennapi kenyérnek és a gyermeknevelés kérdésének a lelket mindennél jobban lenyűgöző gondjaitól meg kell kímélnünk a lelkivilág munkásait, ha azt akarjuk, hogy hivatásuk magaslatán álljanak! Mult tanévvégi czikkünkben rámutattunk arra is, hogy ha nem gondoskodunk hamarosan a lelkészek anyagi színvonalának az emeléséről, félő, hogy a háború után az ifjú nemzedék csak elenyészően kis számban választja élethivatásául ezt a pályát és paróchiáink lassan-lassan üressé válnak. Ugyanott elismertük, hogy a lelkészek anyagi helyzetének javulása terén tagadhatatlanul sok történt a legutóbbi évtizedekben. De arra is rámutattunk, hogy mindez még nem elég. Rámutattunk újabb szükségletek kielégítésének elodázhatatlan voltára is. Őszinte, örömünkre szolgál, hogy a távozó kormány búcsúzóul a kiáltó szükségek egyik legnagyobbikának: a családipótléknak a rendezését fölvette az állani terhei közé. Már sokszor fölemeltük a szavunkat az ellen az egészségesnek és előrelátónak még kevésbbé mondható áramlat ellen, a mely annyira úrrá lett egész egyházi életünkben, annyira rabul ejtette csaknem mindannyiunk lelkét, a mely mindent csak az állam kegyétől ós zsebéből vár. Bármennyire valljuk mi is, hogy ehhez föltétlenül jogunk van mindaddig, míg egy másik egyház kezén milliárdokat érő, állami eredetű vagyon van, lehetetlen nem éreznünk, hogy az egyre növekedő államsegélyek mindinkább elhomályosítják „a szabad egyház szabad államban" nagy kálvini elvét s mind jobban foszlányokká tépik függetlenségünknek és szabad * fejlődésünknek az elmúlt századok viharaiban oly gondosan őrzött lobogóját! A külföldi szeparatisztikus törekvésekkel kapcsolatban lépten-nyomon figyelmeztettük őrállóinkat, hogy ez az áradat nem fog megállni a mi határainkon és egy napon egyszerre csak arra ébredünk, hogy az állami költségvetésből minden kultuszkiadást törölnek s ezzel jobbról is, balról is államsegélyekre épített egyházi életünkre végzetessé válható katasztrófa zúdul hirtelen! A szeparáczió jelszavát egyelőre még nem hallhatjuk, de külföldi zászlóvivőinek hazai szellemi rokonai máris olyan közel férkőztek a hatalom bársonyszékeihez! Két dologgal mindenesetre tisztában kell lennünk a lelkészek javadalmának rendezésével kapcsolatban is. Mindenekelőtt azzal, hogy szegény és így sególyreszoruló gyülekezetek mindenkor lesznek egyházunkban is, a mint hogy mindenütt vannak. Másodszor azzal, hogy ezeket a szegényebb gyülekezeteket nem fogja mindig segélyezni az állam. Ki segélyezze tehát őket ? — Vagyonosabb gyülekezeteink ! Jól tudjuk, hogy ezt a gondolatot kevéssé szívesen hallják az „egymás terhének hordozása" krisztusi gondolatától — sajnos — még elég messze járó vagyonosabb gyülekezeteink nagy részében. De ez nem tartóztathat minket vissza attól, hogy annál erőteljesebben ne hirdessük, miszerint feltétlenül erre az útra kell lépnünk, ha egészen méltóak akarunk lenni a Krisztus nevéről való elneveztetésünkre és ha nem akarjuk a pusztulás útjára engedni szegényebb és kisebb gyülekezeteinket! A külföldi példák ragyogó sora buzdítja erre vagyonosabb gyülekezeteinket. Jól tudjuk azonban, hogy a példa önkéntes követésére aligha alapozhatjuk számításainkat. Ezért intézményesen: törvényeinkben kell gondoskodnunk erről.