Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-07-01 / 26. szám

ÚJ TERV ÉS RÉGI TÉMA. Az elinalt években a protestáns napilap e fájdalmas kérdése, mint valami hazajáró lélek, többször meglátogatott bennünket — a feltámadás, reménye nélkül. Sok tintatartó vére elfolyt azokban a szellemi tornákban, melyek a fölött döntöttek, vájjon nyomdával, politikával vagy egyáltalán megjelenj ék-e a lap? Úgy látszik azonban, ez a szép terv meghalt, mielőtt megszületett volna, s a róla írt ezikkeket ráteríthetjük szemfedőnek. Elég sok szó esett róla ahhoz, hogy elfeledtessék, s épen semmi erőteljes gesztus néni történt arra, hogy kiragadja azt Magyar Szó feliratú sírjából. Bizonyos, hogy a jubileumra nem lesz meg; pedig egy-egy ilyen nagy ünnep, mint a villamos akkumulátor, eddig lappangó energiákat küld újra lelkünknek az emlékezés aranyszálain át. És ha még ebben a forró ünnepi levegőben sem fog életre válni a napilap terve, liogyan várhatjuk ezt a tespedt köznapoktól? Pedig arról sem biztosít senki, hogy még ezek a nagy történelmi magaslatok, multakba néző ünnepek, vajjúdó hegyek is nem fogják-e valami szomorú kis ridiculus mus- sal meglepni a világot ? Úgy látszik, a kik e kérdéssel foglalkoztak, azoknak lelkét öntudatlanul is két nehéz igazság ellentéte feszítette. Az egyik: hogy napisajtó nélkül majdnem oly némán áll a protestántizmus a modern világban, mint Cassandra Trójában, hiába van teli a lelke fensőbb igazságokkal, csak akkor fog megnyílni néma ajka tán, ha majd a halálos csapást mérik a keresztyénségre. A napilapot elsorvadás terhe alatt meg kell teremteni. A másik igazság, hogy a protestáns napilapot ezidő szerint nem lehet megteremteni. A megteremtés kategorikus imperativusát mindenki érezte, a ki csak ezzel a tárggyal behatóbban foglalkozott. A modern világ a mérföldlépő mesebeli csizmákkal járta a legutolsó századéveket. Az eszmék és világnézetek nem platonikus bölcsek, a kik az Akadémiák árnyas lombjai alatt merengenek a lét nagy problémáin ; minden világnézet egy erőszakos, modern eszközökkel dolgozó harczos, egy-egy Homunkulus, mely arra tör, hogy megfürödjék a valóság gazdag folyamában és gondolati élet helyett az élet brutális küzdelmében vegyen részt, új társadalmat, új erkölcsöket teremtsen. A szocziálizmus vagy a katholiczizmus a sajtó, a tömegek szervezése (szakszervezet, kongregáczió) által a mai kultúrélet leggazdagabb szellemi fegyvertárát sajátították ki. Velük szemben úgy áll a protestántizmus, mint a vén, a huszadik századba ébredő Toldi Miklós, a ki régi erejében bízva, kopott pajzzsal s egy pár szál rozsdás dárdával üget a porőndra s a hű Benczéket, a csatlósokat, a lelkészeket, a kik többi régi fegyvereit viszik utána, bizony azokat sem kíméli a modern világ kíméletlen gúnyja. (Elég itt, ha Móricz Zsigmond Fáklya cz. regényére utalunk.) A mennyiben a protestántizmus érzi, hogy olyan képet tud adni a világról, melyben a modern ember lelkének legfájdalmasabb problémái feleletet találnak, okvetlen le kell fordítania benső eszmei tartalmát a modern világ nyelvére. Különben is ez volt mindig a Reformáczió nagy munkája. Négyszáz évvel ezelőtt a görög és zsidó bibliát kellett lefordítani annak a kornak a nyelvére. Most a bibliát ismét le kell fordítani a modern ember lelkivilágának a nyelvére. (Bizonyos nagyfokú rövidlátás kell hozzá, hogy észre ne vegyük, mily hatalmas ilynemű fordító munkát végzett elméleti téren Drummond.) Ezt a fordítást kell praktikusan a keresztyén életeknek, szocziális intézményeknek és a sajtónak végeznie. Ez az egyik igazság. A másik egy empirikus fájdalmas tény. A protestántizmus nálunk nem elég erős arra, hogy erős kézzel kibontsa egy nagyarányú napilap zászlaját. Ez oly hatalmas és súlyos fegyver, a minek a megforgatásához még talán hozzá kell nőnie. Hivatalos becslés szerint 3.000,000 K-án alul az első sort sem lehet leírni egy ilyen napilapba a biztos bukás perspektívája nélkül. És hol vennénk azt a lelkes új ságíró-tábort, mely a Golgotha keresztfája mellől tudná szemlélni, irányítani ezt a kusza világot? Es hol vennénk azt a százezer olvasót, mely minden kabinet, minden ország, minden egyház láthatatlan fejének a názáreti ács fiát tekinti s nem egy-egy hiú kis emberi nagyság fényébe szédül bele? Ezt a kínos két ellentétet, úgy látszik, csak bizonyos kompromisszum útján lehetne kibékíteni. Ha azok a most széthúzó erők, melyek külön a materiálisztikus világnézettel diametrálisan ellentétesek, egymást méltányoló, közös munkára egyesülnének, akkor lehetne csak a siker reményében felvennünk a harczot. Előrelátható, hogy a katholiczizmus liberális elemei csatarendbe fognak állani olyan napisajtó megteremtéséért, mely ügyes kis ezikkeivel nem fogja olvasói lelkét megfürdetni napónként az erotikum fertőjében s erkölcsi munkájábán nem ahhoz a hadseregszállítóhoz lesz hasonló, a ki a tüdőbeteg katonák otthonának ezer koronákat ajándékoz nyíltan abból a pénzből, a mit pókhálószövetekből, tönkretett beteg emberek szenvedéseiből nyert. Viszont ez az elem nem fogja megengedni azt sem, hogy az újság fehér lapja mögül előbukkanjon hébe-korba egy-egy fekete jezsuita kalap. Ezekkel, ha másban nem, az örök erkölcsi értékek tiszteletében, egy fölöttünk és bennünk munkálkodó szellemi világ átérzésében, bizonyára egyek lehetnénk./Nem azok a mi legnagyobb ellenségeink, a kik más, eltérőbb utakon igyekeznek Betlehembe, mint mi, hanem azok a bölcs napkeletiek, a kik merőben más utakra viszik az emberiséget. Prohászka mindig közelébb áll hozzánk, mint Haeckel. Kempis Tamást mindig e testvéribb, megértőbb vendéglátással fogadjuk szívünkbef

mint Nietzsche übermenschét. És a Nyugat, mely nemiösztönt nem ingerlő szépirodalmi czikket nem is közöl, mely, mint a szemetes kocsi, kizárólag annak a szemétnek a gyűjtésére van berendezve, mi csak az emberi életben és érzésekben található, mindenesetre távolabb áll tőlünk, mint a katholikus, az eszményt és szépséget meg nem tagadó Elet czímű folyóirat. Szerény kérdés ez, mely a pusztába kiált: vájjon