Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-06-24 / 25. szám

churchhöz tartoztam s megemlítem még, hálás emlékezéssel, hogy abban a presbiteri körzetben laktam, hol megboldogult dr. Moody András volt a presbiter. Nagyon kedves volt, mikor ő, kötelességét teljesítve, megjelent a mi házunknál is és emlékeztetett arra, hogy a kommúnió dátuma közelget s megkérdezte, hogy részt óhajtunk-e abban venni ? Igenlő válaszunkra két névre szóló jegyet töltött ki (feleségemmel együtt voltunk kint) s adott át nekünk. Az első alkalom előtt figyelmeztetett arra is, hogy náluk „individual cup" (egyéni kehely) használatos, A kommúnió napja eljött. Jegyeinket leadtuk az előhelyiségben s beléptünk a templomba, Jóleső látvány tárult itt elénk. Alig ismertünk rá szokott padjainkra. Mindenütt ragyogó fehér terítő a padokon, néhány kapoccsal rájuk erősítve. Szokott ülőhelyünkhöz érve, szemügyre vehettük az „egyéni" kelyhet. Czélszerű, mert ízléses, higiénikus és olcsó eszköz: egy aczélrudacskára erősített, kettős fedelű tartó- az; ha az első fedelet nyitjuk fel, ott találjuk a következő fedél mélyedésében a „kenyeret", ha ezt a fedelet is fölemeljük, kivehetjük a tartóból az alkoholmentes vörös borral telt parányi üvegkelyhecskét. A szent jegyek vétele után természetesen ellenkező sorrendben csukjuk le a fedeleket. Közönséges istentiszteletek alkalmával az egész eszköz eltávolítható, csak egy kis vaslemez marad a pad síkjában, egy akkora lyukkal, melybe a készülék szilárdan beleállítható. A mint ez a leírás mutatja, bármely padra alkalmazható az egész alkalmatosság. Maga az istentisztelet, röviden összefoglalva, így folyt le: a szószéken alkalmi beszéd, imák, utána perselygyűjtés, ének; az Úr asztalánál a szereztetési igék után rövid intőszó, buzdítás, a kenyér megáldása és vétele (az egész gyülekezet, mint egy ember, egy pillanatban vette), aztán a bor megáldása ós vétele, szintén egy pillanat alatt. Mindenki a helyén vetf

e magához a szent jegyeket, tehát elmaradt a tolongás, az áhítatrontó zavar. Az egészet hálaadó imádság zárta be. Ebbe volt beleiktatva a „silent prayer" (csendes imádság), ugyanis a lelkész magunkbaszállásra intett s pár perezre elhallgatott, a gyülekezet pedig némán tovább tusakodott. Sohasem éreztem még némaságot ilyen beszédesnek. A zsúfolt templom pattanásig feszült csöndjében mintha ott éreztük volna Őt, a kit szavak csak tökéletlenül tudnak kifejezni. Egész emberünk részt vett ebben a kommúnióban. így ment végbe egyéni kehellyel az úrvacsora vétele. Momentán azonban nem az egyéni kehely lepett meg, hanem az a nálunk szokatlan látvány, hogy a templom tele volt úrvacsorázókkal. (Nagy szó ez ott, hol egy egyházközségnek nincs több tagja 2000-nél!) Fő okát ennek abban a magasfokú egyházi életben találhatjuk ugyan, mely Skócziát jellemzi, de bizonnyal hozzájárult ehhez az is, hogy az úrvacsora kiosztás-módja olyan volt, hogy az ember nemcsak lelkével sejtette meg a láthatatlan világ közelségét, hanem fizikailag is jól érezte magát. (Ennek bizonyságául elég rámutatnom, hogy a metodistákon kívül Skócziában is sok a panasz a többi denominácziónál a fokozódó közöny miatt. S ez a panasz az illető felekezetek konzervativizmusával egyenes arányban nő. Legnagyobb az anglikánoknál.) Azt hiszem, föltett kérdésünkre ezek után megfelelhetünk. 1. Külön úrvacsorai istentisztelet. Mind Pruzsinszky „Kálvin életé "-bői, mind Achelis „Prakt. Theologie"-jából kitűnik, hogy Kálvin az Úr vacsoráját külön e végre összejött gyülekezetnek osztotta ki. Legelterjedtebb ágendás könyvünk — Révész Bálint — szerint nálunk is szokásban volt, de felhagytak vele. Miért? Nem vizsgálom. Hány jó dolog múlt ki nálunk csöndesen, a nélkül, hogy azt jobbal pótolták volna! Nekem elég az a tény, hogy nálunk is volt külön úrvacsorai istentisztelet, mert ez felment az újítás vádja alól, ha a külön úrvacsorai istentiszteletek felújítását sürgetem. De miért van szükség külön úrvacsorai Istentiszteletre ? Mikor manapság az ünnepi istentisztelet végeztével kihirdetjük, hogy az Úrnak szent asztala megvan terítve, • tehát azok, a kik magukat hozzá készítették, a következő közéneklés alatt bentmaradván, járuljanak ahhoz r alig hogy felhangzik az ének, a szíves meghívás ellenére felkerekedik a gyülekezet túlnyomó többsége s kivonul az úrvacsora vétele elől. Az Úr testének megbecsülése ez ? Ha már a templomba eljött s eltöltött egy órát. miért nem marad ott még a sákramentum vételére is? Erre választ az a több helyütt tett megfigyelésem és sok, különösen városi pap panaszkodása ad, hogy még az úrvacsorára bentmaradt gyülekezet is teljesen leolvad, úgy hogy a hálaadó-imádságra alig marad már valaki. Vonjunk kérdőre ilyen szökevényt s azt a választ adja, hogy az úrvacsora vételére is alig tudott időt szakítani s mihelyt a jegyeket magához vette, sietnie kellett, mert ... és következnek az okok. Tehát nem lelkiismereti aggályok. Vonjuk kérdőre az úrvacsora elől távozókat, miért nem maradtak bent? 100 eset közül 90-ben másnemű elfoglaltságukkal védekeznek. De nézzük a fungenseket! Mikor a szentedényeket a kurátorok s presbiterek behozzák a hivatalba és megtárgyalják az elmúlt „alkalmat", rendesen így adják le arról véleményüket: „Ma hamar kiszabadultunk a templomból", vagy „ma későn szabadultunk ki". A pap kimerült ; a kántor, a ki a mi nyújtott éneklésünkkel is vagy 50 verset elénekelt, hasonlóan levert. Holott a szent vendégségnek üdítőnek, fölemelőnek kellene lennie. De hát utóvégre emberek vagyunk s jóllehet a lélek kész, de a test erőtlen. Miért emelünk mesterséges akadályokat az Úr teste és a „ma" embere közé a hosszú ünnepi istentisztelet által ? Miért nem kérdezzük meg a modern ember lélek-és élettanát, mielőtt ágendás könyveket szerkesztünk, vagy liturgiát állapítunk meg?