Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-06-24 / 25. szám

Pál apostol így szól: „. . . mindeneknek mindenné lettem, hogy minden módon megtartsak némelyeket". (I. Kor. IX: 22.) Miért ne lehetnénk mi modernebbek az eddiginél a modern emberiség megtartásáért? Az úrvacsorai istentisztelet ügye épen elintézés alatt van a konventen. Jó dogmatikusoknak ismerjük azokat a szakférfiakat, a kikre annak közvetlen tárgyalását bízták. Mégis tisztelettel kérem őket, megállapításaik körébe vonják bele ne csak az avult fóliánsokat, hanem azokat az élő és érző embermilliókat is, a kik nagyon sok esetben akaratuk ellenére kénytelenek nélkülözni azt a „mennyei kenyeret, mely életet ad e világnak ". Azt lehetne felhozni a külön úrvacsorai istentisztelet ellen, hogy sokan és épen ünnepnapon ki lennének így zárva a templomból. Erre nézve javaslom a kálvini quatre fois par l'année behozatalát azzal a módosítással, hogy minden negyedév utolsó vasárnapján osztassék ki az- Úr vacsorája. Ezzel egyrészt megteremthetjük idő tekintetében az egyöntetűséget, mert országszerte ugyanazon a napon volna úrvacsoraosztás; másrészt nyernénk vele homiletikailag. Ünnepnapokon ugyanis maga az ünnepi tény annyi gondolatot, érzést kelt, hogy valósággal túlterhelés áll be, ha még ezt a legfelségesebb misztériumot is szemléltetjük. Csak kívánatosabbá teszi az ilyen évnegyedenként osztandó úr vacsorázást az a nem megvetendő körülmény, hogy négy közönséges vasárnapot ékesítenénk fel vele, a mikor minden mozzanat az" Istenfia halálának lesújtó és felemelő hatását, bűntudatra keltő és bűnbocsátó erejét szolgálná. Ez a megoldás tehát mindenkinek lehetővé teszi, hogy ünnepnapokon megjelenjék a templomban. De hát ha valakinek épen eme négy vasárnap egyikén volna kedve templomba menni? Mit szólna az ilyen, ha az úrvacsorára készültségét bizonyító jegy — ama „fehér kövecske" — nélkül nem nyílik meg előtte a királyi ajtó? Erre azt feleleni, hogy egyházunk elég sokat ártott már magának elvtelen gyöngeségével. A mindeneknek megbocsátó szeretet nevében eljátszotta nagyon sok arra méltó fiának viszontszeretetét. Paradoxonnak látszik ez? Utalok a bibliakiadó-társulatnak arra a meglepő felfedezésére, hogy a Biblia olcsóvá tételével a kereslet is csökkent iránta. Hadd érezzék az ilyen konok emberek legalább évenként négyszer, hogy most nem ők nem akarnak templomba menni, hanem egy felséges Király közelléte zárja ki őket a szentek közösségéből. Hozzáteszem még: a szekták kezéből ezzel a leghatalmasabb fegyvert csavarnék ki. A kiknek volt velők dolga, azok igazat adnak. Ez a munka-felosztás kedvesebbé tenné híveink számára az Úr vacsoráját, mert nem tartana tovább a réndes istentiszteletnél; jobban megszentelné a Krisztus testét is, mert nem vetné azt meg a gyülekezet eltávozó többsége. • De, hogy ezt elérhessük, össze kell a külön úrvacsorai istentiszteletet kötnünk az egyéni kehely használatával. Mi módon lehetséges ez? Erre a következő pont óhajt megfelelni. 2. Az úrvacsorát az egyház szolgáltatja ki a híveknek. Ez felségjoga. A tagok ne vigyenek oda mást, mint „töredelmes szívet és alázatos lelket". Megterített vendégség várja ott a gyülekezetet, melynek a gyülekezet tagjai hittel elfogadói kell, hogy legyenek. Olvastam a Helvetica Confessiót, Kálvin idevonatkozó dolgait s olvastam a szent írást. Mindezekből az a meggyőződésem, a mit különösen a Helv. Confessio fejez ki pontosan : „... és Krisztus maga, a mennyiben értünk halálra adatott s nekünk Idvezítőnk, az úrvacsorában fő-tárgy; és nem nézhetjük el, hogy helyébe bármi más tétessék\ Nem találtam meg sehol, hogy hány kehelyből és mi módon történjék a bor szétosztása. Fölösleges is lett volna azt preczizírozni, hisz ezzel újabb viták magva hintetett volna el. De egyházam történetében találok egy minden írott szónál bizonyítóbb útmutatást. Ez pedig a gyakorlat. Akár a mozgó úrvacsorazást az úgynevezett közös kehellyel, akár az asztalonkéntit és a diakonusok által való szétosztást több kehellyel* vonultatom el szemeim előtt, mind azt hirdeti, a mit a Helvét Hitvallásból föntebb idéztem, hogy a Krisztus a fö, a forma a fölmerült ízlés és szükség szerint változhatik. Minálunk bizonyára megvan törve az út a több kehely felé. Hisz alig van gyülekezet, a hol nem több kehelyből osztják a szent bort. Próbálják csak meg a közös kehely hívei gyülekezetökben a közös kelyhet úgy használni, hogy tényleg egy pohár menjen végig a vele élők kezén, vagyis legyenek következetesek a közös kehely használatában is, bizonyára hamarosan megkapják a választ híveik részéről: „Mire való ez az újítás?" Mindenesetre jól meg kell fontolnunk a régi megszüntetése előtt, hogy az új jobb-e nála? Az eddig felmerült „tálczás" és „emlékpoharas" megoldások, a menynyire szerénységem érintkezése körében megállapíthatta, nem találnának kedvező fogadtatásra sem az intelligenczia, sem a köznép részéről. Hogy miért nem, azt hiszem, nem kell kifejtenem. Ezekkel szemben utalok a fejtegetéseim élén leírt úrvacsorai istentiszteletre és az egyéni kehelyre. Hogy az szerencsés megoldás, arra nézve csak egy adatot tüntetek fel: 1912 október utolsó vasárnapján a Barclay egyházközségnek 1100 (egyezer és egyszáz) úrvacsorára jogosult tagja közül a délelőtti és délutáni alkalommal a kimutatás szerint 800-an vették a szent jegyeket; tehát egy alkalommal a gyülekezet 78%*a

! Helyezzük ezzel szembe Balla Árpádnak, a solti egyházmegye esperesének 1914-ben készített tanulságos kimutatásából azt a szomorú tényt, hogy az egyházmegye területén egy-egy alkalommal átlagosan csak mintegy (5—7% élt úrvacsorával. Még ha konczedáljuk is azt a maximumot, hogy nálunk a gyülekezetnek csak fele jogosult az úrvacsora vételére (de annyi mindenesetre!), akkor is 12—15%