Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-06-24 / 25. szám

Sokan a kötélességérzet, a személyes fegyelmezettség, az áldozat és odaadás szellemének, a testvéri segítésnek magasztos példáira mutatnak rá. Ilyen tények fennen ragyogtatják az emberi méltóságot. Mi tiszteletteljesen és alázatosan meghajolunk előttük ós dicsőítjük Isten hatalmát, mely ekként nyilvánul meg gyönge teremtményeiben. És ha egy-egy sugárszál felvillant, legyen dicsőséges napfény belőlük. De még sokkal nyilvánvalóbbak a háború romboló hatásai. Nemcsak a családi tűzhelyeket s lakosainak boldogságát törik össze, hanem az erkölcs szentségét, a jó erkölcsök életet adó erejét is. A mi semleges területeinken szemünk láttára szakadnak szét kötelékek, melyek eddig az embereket a rossznak lejtőjén visszatartották. A megállapodott dolgok folytonos felforgatása sokak számára győzelmes kísértés lett. A háború meghosszabbítása megnehezíti a béke munkáihoz való visszatérést. Azt mondhatnók, hogy háború után nem lesznek győzők, csak legyőzöttek. Bármilyen is legyen a háború kimenetele, egy legyőzött mindenesetre lesz: a vonagló, megtépett keresztyénség, a mi szerencsétlen emberiségünk, megfosztva a ma és holnap munkájára szükséges munkásoktól, minekutána megsemmisítette tegnapi munkálkodása gyümölcseit. Ezért tartjuk mi ébren a lelkekben a béke gondolatát s áldással kísérünk mindent, a mi igazságos és tartós béke megteremtéséért történik. Nem restülünk meg, mindazon határoknak daczára, melyeket a háború von az emberek közé, szíveink megtisztult közösségében könyörögni ahhoz, a ki mindeneknek Atyja, hogy erősítse meg a hívők közösségének átérzését, mi a jelen minden széthúzása daczára is oly csodálatosan nyilatkozott meg néha és a mi engedelmes alázatosságunkat a Magasságos Isten útmutatásával szemben. A reformáczió jubileumának ez esztendejében alólírt egyházi szolgák, kik — önmaguk vagy elődjeik — 1914 novemberében békére és keresztyén testvériségre bocsátottak ki felhívást, kötelezve érzik magukat, hogy emlékezetébe hozzák úgy maguknak, mint hitvalló testvéreiknek, az egyház négyszáz év előtti megreformálásának megmérhetlen jótéteményét, melyért Istennek tartozunk hálával. Mikor annak a négyszázéves múltnak emlékét ünnepeljük, a mely mult a keresztyénség jövendőjének annyi gazdag előjelét hordozta, bár durva szükségszerűség elválaszt bennünket egymástól, legyünk belsőleg egyek lélekben és igazságban, egyek a tiszta Evangéliumhoz és a Reformáczió megkövetelte lelki szabadsághoz való hűségben. Mint a múltban is, készek vagyunk, hogy megbeszéléseknek vagy a háború által megzavart viszonyok helyreállításának, különösen vallásos és egyházi téren, közvetítői legyünk, ha ekként valami szolgálatot tehetünk a háború által sújtott országokban élő testvéreinknek. Világosítsa meg az Úr a mi elménket, hogy meglássuk a jót s adjon erőt arra, hogy megvalósíthassuk azt tetteinkben! Dánia: K. Ostenfeld, Sjölland püspöke. Hollandia: H. A. Leenmans, a holland ref. egyház zsinatának elnöke. W. F. Hekker, a visszaállított ev. lutheránus egyház tanácsának elnöke. Norvégia: Jens Tandberg, krisztiániai püspök. Svédország: Nathan Söderblom upsalai püspök. Svájcz: Svájczi egyháztanács, elnök Henri Du Bois, tanár, Neuchátel. I. KOR. XI: 29 ÉS 30. Hogy ezért a szokatlan czímért az olvasókat kiengeszteljem, mindjárt ideírom Pál apostolnak ott jelzett szavait a revideált fordítás szerint: „A ki méltatlanul eszik és iszik, ítéletet eszik és iszik magának, mivelhogy nem becsüli meg az Úrnak testét. Ezért van ti köztetek sok erőtlen és beteg és alusznak sokan." A ki az úrvacsora kérdéséhez nyúl, annak kötelessége ezeket a szavakat nemcsak szem előtt tartani, hanem szívére is venni. E komoly kijelentés égisze alatt teszem meg észrevételeimet a most folyó kommunió-vitára. Azt hiszem, velem együtt sokan látják fájdalommal, hogy ez a nagyfontosságú kérdés, a „külön kehely, vagy közös kehely" mellékvágányára került. Mintha egygyel több válaszfal emelkedett volna ezzel amúgy is eléggé széthúzó édesmindnyájunk közt. Valljuk meg, a kérdés feltevésmódja is hozzájárul ehhez. Kevés óhajtás nyilatkozott meg egyházi életünkben az utóbbi időben, mely előtt mélyebb tisztelettel tudnék meghajolni, mint az, mely ezt a misztériumot az érdeklődés homlokterébe vonta. Csakhogy ez az óhajtás a diagnózis pontos megállapítása előtt kínálja az orvosságot. Világosabban szólva: a mozgalom megindítói tapasztalták azt a fájó tényt, hogy az úrvacsora vétele iránt híveink közönyösek; ennek okát kutatva, azt a közös pohár fertőző alkalmában találták meg, mint a mi sokakat visszatart a vele való éléstől. Természetesen következett ilyen premissza után a külön kehely konklúziója. Holott itt nagyobb dologról van szó. Egy beteges egyházi életről, melynek szimptómái az úrvacsora vételénél tűnnek különösen szembe: hit, mely csak a templom falai között mer lélekzetet venni; közöny, melyen csak a megszokottság vesz erőt. Meggyőződésem szerint azonban Isten adta alkalom az úrvacsora vétele s ha azt vonzóvá tudjuk tenni, ezzel is friss vért ömlesztünk a petyhüdt „tagokba". De ne a külön kehelyt toljuk előtérbe, mert ez csak fél megoldás, hanem fogalmazzuk meg a kérdést így: mi módon tehetjük az úrvacsorázást híveink számára kedves alkalommá, Krisztus testére nézve pedig megszentelöbbé ? Szerény véleményem szerint ezt az égető kérdést a skót U. F. C. oldotta meg kielégítően. Jó lesz tehát, ha a további tárgyalás előtt elmondom: hogyan ? 1912/13. évben, tehát a nagyon közel múltban voltam Edinburghban. Ott tartózkodásom alatt a Barclay-