Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-06-03 / 22. szám

és mások) is „örvendetes jelenségnek" mondották, sőt czáfolataik annak aktuális jelentőségét és irodalmi hírét meg sem közelítették. A német kath. theol. tudomány­nak újabb haladó és fejlődő szelleme egyesült benne — mint egykoron a középkori angyali doktorban — a keresztyén ember mélységes hitével és valódi vallásos meggyőződésével. Nagy elődjéhez: Bellarmin Disputá­tióihoz hasonlóan a visszaéléseitől megtisztult tridenti katholiczizmus híve, a melynek alapján aztán minden tárgyilagos, sőt forrásszerű fejtegetése mellett is csak „téves, egyoldalú, félig igaz" stb. vallásos jelenséget látott a reformáczióban. S bár komolyan tanulmányozta a reformátorok s az orthodox és újabb dogmatikusok iratait s nagyon is távol állott attól a közönséges Perronc­féle pápás polémikus módszertől, mely a reformácziót „a fejedelmeknek az egyházi javak iránti éhségéből, a papok nősülési hajlamából, vagy egyes nyugtalan lelkek szabadszellemeskedéséből vezeti le, sőt komolyan vallja, hogy a két egyház világtörténeti nevezetességre jutott tanellentéte' a tiszta keresztyénség helyreállításának ko­moly törekvéséből állott elő, mégis a protestántizmus egyoldalú felfogására és megítélésére jutott el egész műve összes fejtegetéseiben. Egyik legsarkalatosabb hibája, hogy a katholiczizmnst egységes őskeresztyén eszményi, a protestántizmust ellenben szakadozott gyenge oldaláról mutatta be, s így az egyház egységének pápás bálványa az ő ítéletét is megvesztegette. S nem kisebb módszeres hibája az is, hogy a prot. egyházi közhitvallások s a reformátorok és theologusaik magániratai között alapelvi különbséget tenni nem tudott. Nem csudálkozhatunk tehát azon, ha a protestántizmus hibáit „a reformátorok egyé­niségéből" vezette le, abban sok „fenhéjázó és igaztalan" vonást fedezett fel, az eredendő bűnről szóló „oktalan" tanát „minden pragmatikus világ- és művelődéstörténet megölőjének" mondotta, az istenit és az emberit felfogása szerint mereven elkülöníti, sőt a megigazulást nagyon külsőnek, az egyházat ellenben belsőnek értelmezi. Egy­oldalú ethikai és pszichológiai jellemzése alapján erősen vádolja III. Frigyes pfalzi választófejedelmet azzal, hogy „erőszakosan" járt el „sötét kálvini meggyőződésű heidel­bergi kátéjának terjesztésében", s hogy „a reformáczió­ban több a klasszikus tudományos és politikai, mint a vallásos erkölcsi elem", a mit sehogyan sem lehet össze­egyeztetni azzal a másutt hangoztatott felfogásával, a mely szerint a reformáczió „valódi keresztyén buzgó­ságból s az igazság iránti hatalmas vágyból" állott elő. A pozitív elismerés rovására számos helyen azzal vá­dolja a protestántizmust, hogy fejeiben és tagjaiban egy­aránt „túlságos érzelmi és hiányos értelmi mozzanatok" vezették, a mi épen nem a mellett bizonyít, hogy a közös egyetértő pontokat keresné s az ellentéteseket ki­elégítőleg és békülékenyen megérteni igyekeznék. Luther, Melanchthon és társai rnagániratainak is nem a közhit­vallások protestantizmusa lebegett minduntalan az ő szemei, előtt. Jól mondja egyik régebbi bírálója Nitzsch, hogy „inkább éleiben és sarkaiban, mintsem hitvallásainak közepében" fogta föl a reformácziót, a mi már az ő műve szerkezetéből is kitűnik, mely kezdettől fogva arra törekedett, hogy azt a maga. „érthetetlenségében" tün­tesse föl. így soha sem tudta megérteni a reformáczió okát és sarkalatos alapokát: a hit által való megiga­zulást. Végső eredménye az ő fejtegetéseinek az, hogy „a protestántizmus valami monstruózus irraczionálizmus, mely ellentétben van az ember erkölcsi érzékével és józan logikájával", míg ezzel szemben a „katholiczizmus hívő és észszerű jellegű minden ízében és simán és tet­szetősen elégíti ki az ember összes szellemi és érzéki­természeti követelményeit". Itt a romantika érzelgőssé­gének hatása látszik meg rajta, valamint azon az állí­tásán is, mely „a protestántizmust a gnoszticzizmus újabb kiadásának" tartotta. Művében azt is említi, hogy a pro­testántizmusról szóló felfogására a korábbi lutheri orthodoxia is volt befolyással. Jellemző tragikuma, hogy utódai sem nem tudták, sem nem akarták követni. Ennek a látszólagos tudományos színezetű, de czélza­tában egyoldalú felfogásnak — mint azt később Döllinger őszintén be is vallotta, — természetes folyománya volt a mai vatikáni ultramontán: Janssen—Cathrein—Denifle— Grisar-féle dogmás történetírás a reformáczióról és annak hőséről: Lutherről önkényesen megalkotott torzképével, a melyet egy újabb német prot. theologus oly találóan „a theológiai gondolkozás korrupcziójának" minősített. Annak a folyamánya nevezetesen az 1854. Máriadogma, IX-ik Pius pápa 1864 Syllabusza, az 1870. porosz-franczia háború zavaraiban becsempészett ú. n. vatikáni dogma a pápai abszolutizmust szentesítő infallibilitásról, s leg­újabban a XIII. Leó pápa-féle Tamásencziklika s a X. Pius pápa által követelt ú. n. antimodernista eskü. Méltó felelet volt erre a középkori jezsuita szellemre prot. rész­ről Hase és Tschachert jeles polemikája s az exjezsuita Hoensbroech gróf „Ultramontanismus" 1898 és „Das Papstthum" 1900 cz. műve, mindmegannyi Hase-féle „betörés az ellenség földére, hogy a kath. literatura Möhler műve óta tapasztalható elbizakodását kissé megtörje". Kath. részről az evangéliumellenes középkori felfogásnak leméltóbb betetőzése, sőt szentesítése volt legújabban a kazuista moráltheologus Liguori szenttéavatása, a mi csakugyan „a protestantizmus legfényesebb apológiája".. A mai r. kath. theologia—még Németországot sem kivéve — a komoly tudományosság fóruma és kritériuma előtt meg nem állhat. Pláne a román népeknél évek óta — az egy­házpolitikai és társadalmi sikerektől eltekintve — ki van csavarva az ő kezéből a theol. tudományosság fegyvere. A keresztyén vallásfelekezeti tanellentétek komoly tudo^ mányos történethittani felfogásában és értékelésében is lesz biztosítani valója a világháború vér zivatarának. Eperjes. Dr. Szlávit Mátyás. Ellenség a front mögött, tonák számára. A Kálvin-Szövetség kiadványa. Ara 30 fill. Meg­rendelhető a Kálvin-Szövetség titkárságánál (IX., Ráday-u. 28).

Next

/
Oldalképek
Tartalom