Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-05-20 / 20. szám

talán az is befolyással volt, hogy nem volt a községben Népkör, Polgári kör s ezekhez hasonló jót és rosszat termő intézmény. A férfiak egyedüli szórakozása is a templom volt. -Nyáron még a templom mellett fákkal árnyékolt zöld pázsit, melyre a délutáni istentiszteletről kijövet letelepedtek; én meg kihozattam a papos karosszéket, rágyújtottunk, beszélgettünk egyházi ügyekről, gazdálkodásról, politikáról, a napi eseményekről. Ezzel a közvetlenséggel észrevétlenül preparáltam a szíveket minden czélszerű ügyekre. Adósság kifizettetett. Új iskola épült. Paplak kibővült stb. ízetlen szó soha nem esett, ilyen volt az én belmisszióm. Ha az iványi papé is ilyen lett volna, nem tűnt volna el kéményéből a sonka. Majd ha a Lapnak bővebben lesz papirosa, elbeszélem ezt az érdekes históriát. Az úrvcicsorázásról tehát az a tapasztalat, hogy a kis egyházakban igen kívánkoztak ahhoz. Drávafokról nagyobb egyházba mentem. Értelmes, olvasni szerető, tisztességtudó gyülekezet. De odamenetelemkor itt már lanyhább volt a templombajárás buzgósága. Csakhamar megváltozott. Lehet,..hogy az újdonságingere szivárogtatta be őket, még azokat is, kik sok év óta nem lépték át e templom küszöbét; mert ezt fogadták egy-egy kedvesük meglialásakor. Nem vallástalanok voltak ők, hanem elkeseredett szívek s a nagy elkeseredés tévelygésre terelte őket. Itt mír az úrvacsorázás után se vágyakoztak annyian; lelkük nem áhítozott érte; pedig — ismétlem — derék, becsületes, istenfélő nép volt; adakozó, minden nemes ügyért lelkesülő ülésében kifejlődött... csupán az íirvacsorázást vették könnyedén. Miért? Nem lehet tudni. A szívekben nem lehet olvasni. Szólhatok nagy egyházról is. 5000 lelkes eklézsia. A nép szeret templomba járni vasárnap délelőtt. Jómódú és adakozó. Sokféle kö'r nyújt szórakozást. Úrvacsorával azonban felette gyér&n él. Még a 26 presbiter közül is alig egy-kettő. Némelyik tíz esztendeig sem. A kánoni látogatás figyelmeztette is őket, hogy kötelességük volna az, már csak példaadás okáért is. Mondok: a ki példaadás okáért járul az Űr asztalához, az olyan, mint mikor a gyárosok küldenek posztódargJbokat levélborítékban, melyre az van írva: Minta — érték nélkül. Vagy olyan, mint női divatüzletekben a próbakisasszonyok, kik csupán a közönség csalogatására öltik fel a szép ruhát. Ámde sajátságos szokás volt idejövetelemkor. Beteghez kértek úrvacsorát naponkint délelőtt, délután, sőt este is. El is vittem. De íme, a legelső templomi úrvacsorázáskor alig maradtak benne harminczan. Szász K. püspök úr azt tanácsolta, hogy nehezítsem meg a házhoz való kivitelt; ne menjek az nap, a mikor hívnak; kérdezősködjem a beteg állapotáról; a beteget czenzeáljam ki, hogy mikor élt azzal utoljára a templomban és hogy szokott-e ott élni vele ? stb. Azután predikácziókban, konfirmácziók alkalmával szóltam az úrvacsora jelentőségéről s annyi eredménye lett, hogy a házhoz kivitel elmaradozott s a templomi úrvacsorával élők száma megszaporodott; természetesen, még megközelítőleg sem a népesség arányához. * A számadás tehát azt mutalja, hogy a kis egyházakban gyakorolták, nagyobb egyházban kevésbbé ; nagy egyházban pedig épen nagyon kevéssé. Sokat gondolkoztam arról, hogy mi oka lehet az Úr asztalától való mindjobban elmaradozásnak ? Talán: a) Az istentisztelet hosszadalmassága s ezáltal annak megúnása? Úrvacsoraosztás napján prédikálás, kimenő ének, úrvacsorai beszéd, bűnbánati imádság, kiosztás; ismét beszéd, imádság, áldás, ének ... hát egyhuzamban — akárhogy okoskodunk is - bíz az terhes, unalmas. Talán ezért vonul ki a közönség? Sokan testi gyengeségük miatt is kénytelenek távozni. b) Talán a szoptatós anyák nem hagyhatják el kisdedüket oly hosszú ideig? c) Talán a nőknek a konyhai dolgok végett kell hazasietniük; inert akármilyen tápláló is az ige, de a test is megkívánja a magáét; sőt ünnepen még jobban, mint hétköznap. d) Talán az ízlés kifinomulása, mely ma már a lakodalmakban is külön poharat követel, a nélkül, hogy gondolna a ragály átszívárgására. Ha pedig nem ezek az akadályok, akkor ki lehet mondani, hogy a lelkek — ritka eset kivételével— nem áhítják az úrvacsorázást; nem szomjúhozzák ennek forrását, nem találnak nála üdítőst.; nélküle is egészen jól érzik magukat és egyéb keresztyén kötelességeket gyakorolnak, azaz, hogy maga a közönségnek egy része felesleges intézménynek tartja. Ha pedig annak, akkor hiába minden törvény, rábeszélés, megmagyarázás, dogmát,izálás ! Minden csak zengő érez pengő czimbalom leszen. Kérdés tehát: mit kell cselekedni ? .. . Mert valamit kell! Szemünket nem szabad behunyni a világosság előtt. Nem szabad közönbösen átnézni felette, mintha észre se vettük volna. Ehhez a kérdéshez szóljon hozzá lelkész és világi. Hozzá kell szólni nem csupán a pohárkérdéshez, hanem általában ahhoz, miként lehetne ahhoz visszatéríteni a lelkeket, miként lehetne megnyerni annak gyakorlásához ? Kezeljük ezt a kérdést ne anathemával, fegyelmivel, hanem a hozzá méltó jóakarattal és krisztusi szeretettel. Elmélkedésem közben a következő „talán"-ok vetődtek fel bennem: a) A hosszadalmasság eltávoztatása végett úrvacsoraosztás napján ne lenne predikáczió, hanem csupán beszéd az Úr asztalánál. b) Mint már említve volt: apró poharak használtatnának, kinek-kinek meg lenne a maga pohara, 15—20 ember az asztal peremén levő táczára lerakna; az egyházfi töltene bele, s a lelkész, fogván a tálezát, „igyatok ebből mindnyájan" mondattal feltartaná s ki-ki elvenné