Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-05-20 / 20. szám

a maga poharát ; mely idő alatt már elkészült a másik csoporté egy másik tálczán. Gyorsan menne ez. c) A három főünnep első napján prédikáczió; a másodikon egyedül úrvacsorai beszéd az asztalnál; mint az a) pont alatt. Ez ellen azt az érvet lehet felhozni, hogy ebben az esetben némelyek — kik első ünnepen nem mehetnek templomba — nem részesülhetnének ünnepi istentiszteletben. d) Az eddigi úrvacsorai napok helyett az esztendő négy szakasza szerint négy úrvacsorai osztási napot rendelni, melyen más funkczió nem történnék. (Ez nagyon helyes gondolat. Szerk.) így az ünnepi beszédek is megmaradnának, az úrvacsorai alkalmatosság is. De ezek mind csak részletkérdések. A fő tehát az a kérdés: engedjük-e szó nélkül továbbterjedni a közömbösséget és behunyjuk-e szemeinket a halált hozó sorvadás, vergődés láttára ? — Akarunk-e olyan változtatást, a mi kielégíti a jó ízlést s nem terjeszti a ragályt? Ne féljünk az újítástól; csak jobb legyen, mint a régi. A zsoltáros könyv újításakor is nagy ribillió volt, de lecsendesedett a hullám. Az első keresztyének mindennapi úrvacsorázása is elmaradt. A közös kassza és közétkezés is elmaradt. A szombat is átváltozott vasárnappá . . . s a sok újítás miatt nem csak nem esett ki a világ feneke, sőt minden jobbá, tökéletesebbé, ízletesebbé lett s a mi a fő, mind inkább terjedt és terjed az igazi vallásosság. Mert terjed.* Hetessy Viktor, ref. lelkész. TÁRCZA. Döllinger Lutherképe. Döllinger, „az Alpoktól éjszakra a kath. ügynek Möhler mellett legtudósabb és legélesebb elméjű tudósa", „a német kath. tudományosság fejedelme" vagy ha tetszik „pápája" és ffarnack tanár találó jellemzése szerint „egy második Erasmus", sőt „egymaga egy darab újabb egyháztörténet", csak lassan és fokozatosan jutott el Luthernek, a német prófétának és reformátornak komolyabb és tárgyilagosabb jellemzésére. A német kath. történettudományt megállapító „Die Reformation, ihre Entwickelung und ihre Wirkungen" 1840 s köv. művében még azt írta, hogy „Luther és reformátortársai nem teljesítet ték azt, a mire kötelezve voltak, azaz, a mit kortársaik, előharczosaik és vezetőik tőlük vártak". Mi több, „új tanuk és rendszerük ellentmondással teljes, erkölcsiségük hiányos s a népre gyakorolt befolyásuk károsnak bizonyult", úgy hogy e felfogásával — mint később Beyschlag professzor előtt maga bevallotta — „ő is egyik oka a későbbi Janssen-, Denifle-, Cathrein és Orisarféle történetgyártás mai tendencziózus módszerének" és a kath. Wetzer— Waltz-iéle úgynevezett kath. freiburgi * Helyhiány miatt késett. „Kirchenlexikon"-ban 1850 közzétett „Luther" cz. czikkére az erlangeni Hofmann, a „Schriftbeweiss" nagyhírű szerzője egy Pál apostolról írott szellemes, de éles paródiával válaszolt. Későbbi komolyabb egyháztörténeti tanulmányozása alapján azonban „Kirche und Kirchen" 1861 cz. művében már elragadtatással szól Luther szellemi nagyságáról, sokoldalúságáról és hithősiességéről. így egyéniségét egyenesen „impozánsának mondja, magasztalja emberismeretét. Dialektikai erejét és rhetorikai ügyességét, „ki szájában oly kardot viselt, a melyhez hasonlót a XVI. század fel nem mutathat", s ki „a magvas és életteljes felvilágosodott haladást képviselte a római egyházzal, mint az ósdiság reakcziójával szemben". Nevezett művében továbbá „a legerőteljesebb népembernek s a legnépszerűbb jellemnek" nevezi, „a kinek theologiáját a reformáczió két első századában úgy fogták fel, mint a német szellem legsajátosabb alkotását a vallásos dolgokban, úgy hogy a német protestáns ember abban a tudatban, hogy Luther az ő testéből való test s csontjából való csont, sőt a németek prófétája, teljes megelégedéssel nevezhette magát és egyházát lutheránusnak", sőt végül „kinek kezében és lelkében úgy összpontosult a német nép, mint a lant a művész kezében", s „kinek műve a reformáczió, a gondviselés alkotása Németországban". „Az igazságosság ós egységesség az alapvonása az ő harmonikus vallásos erkölcsi jellemének", ki hozzá hasonlóan „mint keresztyén, mint történettudós s mint német polgárember" vetette el a római dogmarendszert és hierarchiát. Döllinger szerint, s ebben Ranke is követi, „Németország a reformáczió korában állott világtörténeti hivatásának magaslatán", mivel „a reformáczió s az ő egész vallásos erkölcsi gondolatvilága a német szellem legnagyobb alkotása az egész emberiségre nézve". Úgy volt meggyőződve, hogy „Luther a reformáczió s a reformáczió Luther", a melyhez hasonlóan a skót Carlyle is jellemzi hithősiességét „A hősökről" cz. klasszikus művében. S a reneszánsznak ez a német vallási formája aztán „a tudományt, a művészetet s az egész közéletet is átalakította". „Népének valóságos Roland-jaként a kath. Németországot érzésében és szellemében protestánssá tette. így német népének lelkéből szólott „A ker. ember szabadsága" cz. örök reformátori becsű művében s szinte intuitív módon úgy szólott hozzá, mint soha senki azelőtt s bibliafordításával és egyházi énekeivel szinte belopta magát népe vallásos szívébe és egész lelkébe". Szinte „nedve és életereje volt a német népszellemnek", a melyhez foghatót, vagy annak mását a világtörténelem nem ismer. S „hogy vele és a reformáczióval valami új élettartalom hatolt bele a világtörténelembe, azt a komolyabb kath. történetíró sem tagadhatja". „A német vallásosság mélységeiből fakadt a világot újonnan átalakított reformáczió." Ez oldalról tekintve „Bismarckhoz hasonlóan nagy művének megkezdője és befejezője gyanánt", a melynek hűséges megérzése és