Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-05-20 / 20. szám

sajtója és férfiai révén. Magyarországon világosan beszélő példa, hogy a kis néppárt a maga mozgékonyságával, pártlapjával, az Alkotmánnyal már is számbajövő politikai tényező. Csakhogy nálunk minden pont ellenkezőképen történik. A magyar politikusok, még a vezető állásba kerülők is a magyar kálvinista egyházat politikai karriérjük kezdő lépcsőfokának használják. Később pedig önbiztosítási terrénumnak, szükség esetén, főleg a választásoknál, oldaltámadásra alkalmas segédhadnak, a győzelem kivívására pompás tartalékcsapatnak. Világi uraink egy része — minden tisztelet a kivételeknek! — úgy tekint az egyházra, a mely nem önmagáért van és él, hanem ő érettük, a politikusokért. S ha a fönti fejtegetésekhez hasonlókat hallanak, aggodalmasan óvnak a politikának és evangéliumnak összekeverésétől. Mintha az evangélium nem arra volna hivatva, hogy áthassa az élet minden területét. Dehát senkise szereti, ha a czirkulusait zavarják, vagy politikai súlyától fosztják meg. így gondolhatják az avatatlanok, hogy egész kerület, vagy egyházmegye áll az illető politikus háta mögött. Nekünk sem kell politika a presbitériumokban, kerületi, megyei gyűléseken, az adminisztráczióban. Hanem igenis szükségesnek tartunk egy olyan politikai napilapot, a melyet nyugodtan a kezébe adhatunk minden református embernek, azt mondán: „nézd, atyámfia, ez az az újság, a melyik református keresztyén szemekkel, meggyőződéssel nézi az élet minden eredményét, a politikát is; ezt olvasd Tudom, hogy mindezt sokan érzik, hiszik és vallják. Másutt a baj. Ki, hogyan csinálja meg? A hivatalos egyház semmi esetre sem. Neki nem is feladata. Neki csak a támogatás a fő, elodázhatatlan kötelessége! Bár olyan gerincztelenek vagyunk, hogyha valamelyik világi nagy úr leint bennünket, hallgatunk, mint az iskolásgyermekek s csak magunkban mérgelődünk. El kell rá készülve lennünk, hogy a mieink közül igen sokan mindent elkövetnek az itt kifejtett terv ellen. Sokan törnek majd ép a mieinkből a meghiúsítására. Ertjük, tudjuk, miért! Mi pedig azt mondjuk mégis, ennek daczára is meg kell csinálni! Kalocsa Balázsok, Baárok, Madasok, Baldácsyak, Laky Adolfok kellenének ide. Ma, a modern világban, nem iskolákra, templomokra kellene elsősorban, hangsúlyozzuk, hogy elsősorban, a hagyományozok figyelmét irányítani, hanem a református sajtóra. Szabad és önkéntes vállalkozás csinálhatja meg ezt a lapot és pedig részvénytársasági alapon. E részvényekből aztán jegyezhet a ref. egyház mindenféle tagozata, intézménye, tagja. Csak ilyen szabad, modern gazdasági alapon szabad e szót használnom : „jó értelemben vett üzleti alapon" csinálhatjuk meg! A jótékonyság ilyen lapalapításnál bázis nem lehet, csak támogatás. A sajtó ma üzlet. A nagy lapok mögött nagy bankok állanak. íróink szellemi rabszolgaságban ezért szenvednek. Reformácziói négyszázados ünneplésnek csak méltó volna tán egy ilyen „szellemi rabszolgafelszabadítás"' a sajtó terén? A közéletet, a közerkölcsöt, a közérzést szabadítanánk ki láthatatlan, de annál fájdalmasabban érezhető szellemi és lelki bilincsekből. Hányan kénytelenek ma lelkiismeretük, jobb meggyőződésük ellenére írni, dolgozni a hivatásos újságírók közül, a kik pedig a mi fiaink közül kerültek ki! Bizottságot ne küldjünk ki a világért sem. Egyházmegyei, egyházkerületi értekezletek, egyesületek s nem tudom micsodák ne tanácskozzanak fölötte, ne tűzzék ám ki valahogy, tárgysorozatra, mert akkor épen agyonütöttük az egészet. Kitűzött helyen és időben igazi nagy akarattal, erős elhatározással alakítsuk meg minél előbb ezt a részvénytársaságot s próbáljunk annyi részvényt elhelyezni, a mennyi a biztos elinduláshoz szükséges és a többi magától fog menni. Félek, hogyha most meg nem csináljuk a háború végére: véglegesen elkésünk vele! Marjay Károly. AZ ÚRVACSORA. Most, mikor annyi szó esett az úrvacsoráról, ennek mikénti kiosztásáról, elvonult előttem az úrvacsorázásról szerzett félszázados tapasztalatom. Más világ volt ezelőtt 50 esztendővel. Más viszonyok, más emberek. Nagyobb volt az egyháziasság, kevesebb az attól eltántorító alkalom. A vallásosság fokának a templombajárás volt a mérője. A debreczeni zsinat alatt figyelmet kértem ebben a lapban annak megfontolására, hogy kétféle igazság van : városi és falusi, tehát czélszerű lenne e szerint hozni törvényeket. Sajna! Nem vétetett figyelembe. Kis egyház, nagy egyház, egy kaptafára húzatott, s az lett a következménye, hogy egyik se érezze magát benne kényelmesen ; egyiknek a szűk volta tyúkszemet tört, a másiknak feldörzsölte sarkát annak lötyögős bő volta. Nézetem ennyi évtized után sem változott a kétféle igazságról. Az úrvacsorázás megítélésénél ís kétféle igazságot látok. Más a viszony a kis egyházban, más a nagyban. A nagyvárosokról nem szólok, mert azokra meg épen külön mérték szükséges. Drávafokon voltam 17 évig. Kicsiny egyház. Istenfélő vallásos nép. A templomot el nem mulasztotta vasárnap se délelőtt, se délután. Az egyház kiadásaira közmunkával keresett. Aratást, kukoriczatörést, fuvarozást vállalt még messze vidéken is. Öregek, fiatalok, férfiak, asszonyok seregestől mentek dalolva, szerezni az egyháznak. Az úrasztalától se maradt el senki. Szégyenlett volna kimenni predikáczió után. Még karácsonykor sem. Pedig ez nem volt tréfadolog. Mert 1871-ben híre sem volt ott női czipőnak. Asszonyok, lányok mezítláb jöttek a templomba, hóban, fagyban. A hideg téglán kitartották a predikácziót s az úrvacsorázás összes teendőit. Csupán egy-két öregasszony lábán volt saját maga által posztódarabbal megtalpalt strimfli. Azt hiszem egész ormányság kis egyházaiban ilyen volt az egyháziasság. Erre