Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-05-06 / 18. szám

ket számítsa be, ha a más intézeteknél, így az alsóbbfokú iskoláknál a segéd- és helyettes tanári minőségben eltöltött éveket is beszámítja. Arra nézve, hogy az állam másik nyugdíjintézetében már beszámítja a lelkészi szolgálatot, bátorkodunk hivatkozni arra, hogy az állami tanárok nyugdíjintézete a dehreczeni egyetem ref. theologiai fakultásának több tanáránál — az 1912: LXV. t.-cz. 127. §-a alapján — a lelkészi szolgálatokat, ha nem is a maguk egészében, de mégis beszámította, így dr. Lencz Gézánál a 10 lelkészi és 5 tanári évből beszámított 10 évet, Kiss Ferencznél a 20 lelkészi és P/a évi tanári működésből 10 évet, Csánky Benjámin 18 lelkészi évéből 10 évet. Ha az állami tanárok nyugdíjintézete tekintetbe vehette a lelkészi szolgálatokat, akkor a nem állami tanárok számára szervezett állami nyugdíjintézetnél sem állhat semmi sem annak az útjában, hogy a theologiai tanárok megelőző lelkészi szolgálatait be ne számítsa nyugdíjjogosultságuk idejébe. Ezért tisztelettel indítványozzuk, hogy: „Az egyházkerületi közgyűlés — dr. Lencz Géza, Kiss Ferencz és Csánky Benjámin debreczeni theologiai tanárok lelkészi szolgálatainak nyugdíjjogosultságukba való beszámítására hivatkozással — kérje föl a vallás- és közoktatásügyi minisztert a nem állami tanárok nyugdíjintézetéről szóló 1914: XXXYI. t.-cz.-nek oly irányú, akár novelláris úton történő módosítására, akár miniszteri rendelettel való olyan értelmezésére, a mely a theologiai tanároknak előzetes lelkészi szolgálatukban eltöltött éveit is tekintetbe veszi nyugdíjjogosultságuk megállapításánál; ezenkívül szólítsa föl hasonló irányú kérelem fölterjesztésére az érdekelt ref. és ág. h. ev. egyházkerületeket is." MAKADHATNAK-E TANÁCSBÍRÁK A NYUGALOMBA VONULT LELKÉSZEK? K. I. e lap multheti számában, az egyházi törvény vonatkozó pontjainak elemzése és a törvény megalkotásakor még nem szerepelt nyugdíjazott lelkészekre is alkalmazása mellett, arra az eredményre jutott, hogy a nyugdíjazott lelkészi tanáesbírák e tisztüket tovább nem tarthatják meg. K. I. okfejtését és végső következtetését teljesen aláírom, mert a mai törvény helyes értelmezésénél és helyes alkalmazásával más eredményre nem is lehet jutni. Mindennek daczára is azonban az az érzésem, hogy a nyugalomba vonult lelkészekkel a helyi egyháztanácsnál, a volt tanácsbíró lelkészekkel ós esperesekkel az egyházmegyei és.az egyházkerületi közgyűléseknél valami olyan történik így, a mi az ő hosszú s, ritka kivétellel, érdemekben megőszült fejüket nemcsak az elismerés koszorújával nem ékesíti fel, hanem még azt a dekórumot is megtépi, a melyben mint aktív lelkészeket, tanácsbírákat, espereseket a helyi presbitériumok, illetve az egyházmegyék és egyházkerületek részesítették őket. Ez az érzésem késztet arra, hogy hozzászóljak a dologhoz s egy olyan megoldást ajánljak, a mely mellett a legközelebbi zsinat egyházalkotmányilag méltányos intézkedéseket tehetne ezen a téren. A mikor hangoztatjuk, sürgetjük az elevenebb belső egyházi életet s a folyton fejlődő viszonyok mind több követelménnyel lépnek fel a lelkészekkel és kormányzó egyházi hatóságainkkal szemben, egészen természetes az az óhajtás, hogy azok a lelkészek, a kik erre a fokozott tevékenységre már nem képesek, átadják helyüket ifjabb, több munka végzésére képes erőknek. Ma, a mikor már működésben van a lelkészi nyugdíjintézet, a nyugalomba vonulás anyagi oldala sem olyan akadály többé, a mi legyőzhetetlen volna s a mi az érdemekben megőszült lelkészeket a nyugalomba vonulástól visszariaszthatná.* Van azonban a nyugalomba vonulásnak nemcsak anyagi, hanem egy másik oldala is, a mit azonban a törvény betűje nem vett ügyelembe, a mely pedig •— bizonyosan tudom, mert többektől hallottam — súlyosabb és nehezebb, mint az anyagi oldal. Az érzelmi, a jogos önbecsérzeti oldal ez, a melyhez támaszkodva, a becsülettel szolgált s érdemeikért talán tanácsbírósággal vagy esperességgel is kitüntetett lelkipásztorok borzadva és megaláztatva gondolnak a nyugdíjazott állapotra, a melyben ők, a kik valakik és valamik s talán elsőrangú vezető tényezők voltak: egyszerre semmik és senkik lesznek, a kiknek többé nincs helyük és szavuk sem a presbitériumok, sem az egyházmegyei, sem a kerületi gyűlések zöld asztalainál s a kiknek még életükben megkell tanulniok a teljes elfeledtetést, Nem jogos-e ez a borzadozó érzés? S nem esik-e meg nem érdemelt méltánytalanság a nyugdíjba vonult lelkészekkel, tanácsbírákkal, a mikor az egyházi életre nézve még életükben meghaltaknak tekintjük őket a törvény rideg betűje alapján? Úgy érzem, hogy mindkét kérdésre csak igenlőleg felelhetünk ; főként, ha még azt is meggondoljuk, hogy a hivatását komolyan és bensőleg tekintő lelkipásztor nem akkor megy nyugdíjba, a mikor már a teljes rokkantság és munkaképtelenség idejét elérte, hanem akkor, a mikor, bár a fiatalos erőt igénylő teendőket már nem tudja úgy végezni, a mint szeretné, de lelke még eleven, bölcsesége még lankadatlan s ezekkel, úgy érzi, még hasznára lehetne gyülekezetének és a közegyháznak. A nyugalomba vonult lelkészekkel, lelkészi tanácsbírákkal és esperesekkel most történő e méltánytalanság úgy volna szerintem megszüntetendő, hogy minden olyan esetben, a mikor a nyugdíjazás nem kényszernyugdíjazás, megadatnék a nyugalomba vonult lelkészeknek, tanácsbíráknak, espereseknek az a jog, hogy volt gyülekezetük presbitériumában, illetve egyházmegyéjük, egyházkerületük közgyűlésében továbbra is helyet foglalhassanak s tanácskozásaikban részt vegyenek. Részt, de * Égetően szükséges lenne azonban a Zcr&be'r-nyugdíj biztosítása. Szerk.