Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-04-22 / 16. szám

meg, ezért folyik a társadalmi osztályok könyörtelen harcza, egöisztikus indítékok a népek forrongásának ösztönző géniuszai, a világviharok tomboló fúriái. A méh önmagának gyűjt, a hangya önmagának keres, egyetlen teremtett lény sincs, melynek élete ne az önmagáért vívott harczban merülne ki.^gp ember talán kivétel volna? Mély értelmű bölcsek, híres filozófusok régen írásba foglalták, hogy az „én" érdeke az a delejes sarok, mely felé az elhatározás iránytűje fordul minden körülmények között. Révész I. híres hitszónokunk a legragyogóbb jócselekedetek titkos rugóit is végelemzésben önző czélokban látta. (Túlzás! Szerk) Ha a pályánktól való idegenkedés magyarázatát keressük, e szempontot, melyet tudományos gondolkodás állított fel az ember helyes megítólhetésére, megérdemelt figyelemben kell részesítenünk. Kevés fizetés, sorvasztó életgondok nem kívánatosak. A falusi élet iszonyata, stréberek boldogulása persze csak fokozzák a mérleg serpenyőjének túlterhelését. Pályánk népszerűtlenségének másik főoka a közvélemény ítéletében rejlik. A közvélemény szerint a theologiai tudományok utolsók a tudományok sorában, sőt nem is tudományok. Nem lehet hamis illúziókban ringatnunk magunkat. Minden eredményes gyógyítás első feltétele, hogy a betegség kórokozója megállapíttassék. A közvélemény szerint a keresztyénség tarthatatlan dogmák rendszere, észellenes tanok tömkelege, egyedül a papok ragaszkodnak hozzá, mert ők abból élnek, 110 meg az ostoba nép. Ezen ítélet előtt szemet hunyni, fölényes gusztussal napirendre térni uem lehet. A materiálizmus konkollyal szórta tele szántóföldjeinket, a konkoly kikelt és elnyomta tiszta vetéseinket. A pályaválasztás előtt álló ifjú így meditál: olyan életpályát válasszak, hol az én sok töredelemmel megszerzett tudományomat holmi ócska lomnak nézze és értékelje a világ? Az életpályák keresettsége nem kis mórtékben függ attól a respektustól, mellyel a közvélemény viseltetik az illető pálya iránt. A tekintély a legjobb toborzók egyike, már pedig a lelkészi pálya tekintélyét alaposan megtépázta a „modern liberalizmus". Ha helyes a prémissza, a logika örök törvényei szerint levonható konklúzió megmutatja a czélravezető utat. A lelkészi pályától való idegenkedés két főokának ható erejét kell legyöngítenünk, lehetőleg eliminálnunk és toborzás nélkül is kapunk elég lelkipásztort. Ámde: elérhető ez ? Pályánkat kívánatossá tehető papi fizetést sok teherrel terhelt egyházaink nem adhatnak. Gyülekezeteink 80 °/0

-a alig pár száz lelket számlál, ezek áldozatkészségük szélső megfeszítésével sem tudnák papjukat megfelelő javadalmazásban részesíteni. Ez világos, a közelmúlt érthetően beszél hozzánk, állami támogatásra pedig nem számíthatunk. Ma ugyan juttat az állam valamelyes segélyt egyházunknak, ám jövőre ennek nem fokozására, hanem teljes megszüntetésére kell elkészülve lennünk. Jönni fog az általános választói jog, új elemek beözönlése az alkotmány sánczaiba, jön a háború alatt erkölcsileg fölhízott szocziálizmus, a maga ösmert antieklézsiális eszméivel, propagandájával és vele jön az, a mi némely országban már megérkezett, az állam abszolút részvétlensége, a támogatásra szoruló egyházak végveszélye. Jelen helyzetünk is tarthatatlan, mert mikor akárhány napszámos keres annyit, mint sok lelkész, mikor iskolamestereink jövedelme túlhaladja kongruás papjaink fizetését, az nem mondható valami fényes állapotnak. Jövőnk azonban teljesen sivár. A háború után minden tanult ember könnyen és jó elhelyezést nyerhet; ki fog áhítozni a megvetett szegénységre, még ha oly ideálista is ? A fejsze a fának gyökerére vettetett, Sionunk örvény szélére sodródott. Vajha sötéten látó peszszimizmus tartaná elborítva lelkemet, mikor e sorokat rovom. (Nagyon sötét! Szerk) Hát a gőgös észt mi fogja fitymáló megvetésének föladására bírni? A hitetlen tudomány ostroma ezután is tartani fog, a vallásellenes egyesületek propagandája újult erővel támad föl s bevált módszerével, a tudomány álarcza alatt fogja ocsuját tovább hintegetni. Ma ott tartunk, hogy a tudósra szegénységi bizonyítvány, ha Isten nevét nagy kezdőbetűvel írja és tudománytalanság vádját vonja magára, ha a világ előtt hinni mer, mert jól értesült körök, szerint: „a hol Isten lép föl, mint magyarázó elv, ott megszűnik a tudomány". A jövendő horizontján én viharfelhőket látok ós nem tudom elgondolni, hogy az a „jámbor" kálvinista pap, a kinek minden bölcsessége „naiv mesék" ösmeretóben áll, miképen fogja úgy megállani helyét, hogy pályája létjogosultságát elösmerjék, illetve munkáját oly fokú megbecsülésben részesítsék, hogy kívánatos legyen az ifjúság előtt az Úr szolgálatára szentelnie magát. Ingyenes theologiai oktatással nem fogjuk a kívánt czélt elérni. Lehetséges (én nem hiszem), hogy ifjúságunk nagyobb számmal keresi föl akadémiánkat, ha ott ingyenesen kitanulhat, ám nem hivatásérzetből keresi föl, nem a lelkészi pálya vonzó szépségeitől vezettetve, hanem anyagi kényszer hatása alatt. Ezek aztán azzal a tudattal élik le életüket, hogy nyomorúság terelte útjukat erre a pályára, mely szívüknek, leiküknek oly idegen. Ezek sohasem lesznek apostolok, tűzlelkű Illések, világjáró Pálok. Ezek nem fogják Sionunk omlatag falait újjá építeni. Ilyen emberek nekünk nem használnak; ilyen papok mellett őseink minden öröksége veszendőbe megy. Különben is, theologiáink nem azért néptelenek, mert a lelkészi diploma megszerzése valami túlságosan sok pénzáldozattal jár, hiszen törekvő, kötelességtudó ifjaink eddig is csaknem ingyenesen szerezhették meg képesítésüket. (Ez igaz! Szerk) Minden lényeges körülmény mérlegelése után e sorok írójának igénytelen nézete a következő: az elriasztó szegénységet leküzdeni, pályánkat • tekintélyessé tenni és egyházunkat fényes jövő elé vinni egyetlen egy módon lehet csupán, ha tudniillik lelkészeinket Orvosi diplomával ellátva küldjük missziói útjukra. Ezzel megoldást nyer a probléma anyagi oldala, hiszen a lelkész azt, a