Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-04-15 / 15. szám

JUBILEUMI ÜNNEPLÉSÜNK. Már nem nagyon hosszú idő választ el tőle. Tudjuk, hogy ez alatt sok minden történhetik. Hiszen el és fel vagyunk készülve arra, hogy a következő hónapok lesznek a sorsdöntő és legnehezebb idők. Ki tudja, milyen helyzetben lesz hazánk és egyházunk ennek az évnek tizedik hónapjában?! Nem tudjuk, öröménekre vagy bánatos zsoltárokra nyitja-e szánkat az Örökkévaló. De mégis úgy érezzük, hogy kötelességünk szóvá tenni e helyen is egy-két dolgot az ünnepi programmot és az •előkészületet illetőleg. Magától értetődő, hogy a legnagyobb súlyt a gyülekezeti ünneplésre kell fektetnünk. Ebből önként folyó, hogy minden egyházi vezérembernek, lelkésznek, tanárnak, tanítónak és világinak ott kell lennie és maradnia az ünneplés napján a hívek seregében. A gyülekezeti ünneplés mellett természetesen kell egy egyetemes protestáns emlékünnepélynek is lenni. Ez utóbbit mindenesetre úgy kell rendezni, hogy az előbb említett elven sérelem ne essék. Ha tehát a gyülekezeti jubilálás idejéül a mi egyházunk is, mint az evangelikus, október 31-ét állapítja meg, világos, hogy az egyetemes ünneplés napjául mást kell választanunk. Ezért vonakodtak az evangélikusok az okt. 31-iki közös ünnepélytől és összes egyházi lapjaik is szót emeltek ez ellen. Nézetünk szerint e téren nincs' helye semmi erőltetésnek és nekünk figyelembe kell vennünk, hogy az evangelikus testvéreknél okt. 31-ike mindenütt gyülekezeti ünnep volt eclclig is és ezért jelölte ki legutóbbi egyetemes gyűlésük november hó második hetét a budapesti ünnepélyek idejéül. Nekünk figyelembe kell vennünk azt is, hogy zsinatunk október 22-én nyílik meg. Érdemleges munkát a zsinat a megalakuláson és szükséges előkészületeken kívül nem végezhet; az október 31-iki egyetemes budapesti ünnepély kedvéért 10 napon át együtt tartani a zsinatot idő és — most különösen — nagy anyagi pazarlás lenne, az meg még nagyobb, hogy széjjelmenjen és megint összegyűljön. Viszont azt sem lehet, hogy a zsinat ne legyen együtt a közös ünnep napján, hiszen azok, a kik összehívását erre az évre sürgették, egyik argumentumul épen az emlékesztendőt hozták fél. Nézetünk szerint tehát az együttes ünnepély legalkalmasabb ideje október negyedik hetének valamelyik napja vagy október utolsó vasárnapja lenne. Az evangélikus testvéreknél sem ütközne semmi nehézségbe, hogy egyetemes gyűlésüket azon a héten tartsák, így azután senki sem lenne feszélyezve az október 31-et illetőleg. A mi az ünneplés módját illeti, a gyülekezetire nézve a főelv az, hogy az előkészületnek már most kell megindulnia. Mint az erdélyi püspök mondja szép pásztorlevelében : „Lehetetlen, hogy ezt az évfordulót csak egyetlen napr^ és annak is csak egyetlen órájára korlátozottan ünnepeljük. Egész esztendei igehirdetésünkön, tanításunkon végig kell vonulnia a reformáczióban érvényesült nagy gondolatoknak új világot teremtő erőhatásoknak." Az egyetemes hivatalos ünneplésre nézve röviden csak annyit mondunk, hogy ez legszebben egy az evangélikusokkal együtt tartott közös istentisztelet és gyűlés útján történhetnék. A mi már az alkotások által való ünneplést illeti, a legutóbbi konventi jegyzőkönyv "272 pontjában fel vannak sorolva azok a programmok, a melyeket az egyes kerületek maguk elé tűztek. Mindegyik óhajt valami kerületi specziális és szükségletének legjobban megfelelő új alkotást létesíteni. A mi kerületünk a kecskeméti leányárvaház és nevelőintézet, a dunántúli a pápai theol. internátus felállítását, Tiszáninnen a főiskola fejlesztését, internátusa létesítését Tiszántúl egy hatalmas árvaház, Erdély egy Kolozsváron létesítendő leánynevelő-intézet alkotását tűzte ki czélul. Ezek mellett vannak más kisebb jelentőségűek is. Nyilatkoztak a kerületek az egyetemes alkotásokról is. A mi kerületünk természetesen a .Kálvin-téri építkezési tervet teszi az első helyre; a többiek közül, mint olvassuk, csak a dunántúli „üdvözli örömmel a tervet". Pedig nem szabadna hallgatással elmennünk e nagyszerű eszme mellett. Hogy most nem kivihető! Hát a kerületi tervezetek legtöbbjére is nem ez a sors vár?! Fájdalom, még az alapköveket sem lehet letenni; a megvalósításokra vájjon mikor kerülhet a sor! A jubileumi alkotások legtöbbjénél most csak kijelentésekkel és megállapodásokkal kell megelégednünk, a melyeknek végére odatesszük a D. Y.-t: ha Isten is úgy akarja! Enrtyit a mi kerületünk propozicziója is bizonyára megérdemel. VAZ ÚRVACSORÁNÁL HASZNÁLT KEHELY KÉRDÉSE. Nagyon bölcsen tette a Kálvin-Szövetség, hogy a kehely kérdését napirendre hozta. Ez a kérdés nem új, régóta beszédtárgya ez az egyházi ügyekkel élénkebben foglalkozó református körökben. Magam is évek óta foglalkozom ezzel a kérdéssel s már annyira .jutottam, hogy ha a háború közbe nem jön, azóta rég a nyilvánosság elé léptem volna javaslatommal, bár el voltam reá készülve, hogy megtámadtatásoknak teszem ki magam azok részéről, a kik a reformácziót nem örökké tartó munkásságnak, hanem egyszermindenkorra befejezett ténynek tartják, a kik fáznak minden újítástól, a kik formák változásánál a lényeget féltik s a kik a régi hagyományokhoz ragaszkodva a vallás külső formaságaival nem kívánnak a folyton fejlődő, folyton haladó mindennapi élet követelményeihez símúlni. Hogy a kehely kérdése ezideig nyilvános megvitatásra nem került, annak okát én egyenesen abban találom, hogy mindenki, a ki foglalkozott vele, úgy lelkész, mint világi, nem akart elsőként megszólalni, és talán a ledorongolástól is félt. Nekem, a ki azelőtt sokat utaztam