Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-04-15 / 15. szám

több helyen volt alkalmam szóba hozni ezt a kérdést, s azt tapasztaltam, hogy a jelenlegi kehelyhasználat megváltoztatására, a megcsontosodott öreg urak kivételével a hivők között-úgyszólván mindenütt megvan az óhajtás, sőt a lelkészek körében is sokat találtam olyat, a ki örömmel üdvözölné az újítást, de maga nem kíván beleavatkozni a dologba. Találtam azonban egy pár olyan lelkészre is, a kiknél már egész adathalmaz volt összegyűjtve a külön kehely használatára, s egyiknél egész sorozatát is láttam a különböző formájú és csoportosítású külön helyheKre vonatkozó, többnyire skót árjegyzékeknek. Ez a közvetlen tapasztalat bátorított engem fent említett, de a háború reámnehezedő borzalmai következtében leszerelt elhatározásomra. Most azonban, a midőn az úttörő munkát egyházunk egyik tekintélyes testülete, a Kálvin-Szövetség, elvégezte s a kérdéshez a lelkészeknek egész sora hozzászólott, megkísér 11 a tollat én is felvenni, még pedig azért, hogy valaki a világi hivők részéről is nyilatkozzék, a ki nem a theologia, nem a dogmatika, hanem a profán élet szemüvegén át, de hívő lélekkel nézi és mérlegeli a dolgokat. Kétségtelen tény, hogy az élet szenvedései, nagy megpróbáltatásai általában véve az Isten felé terelik az embereket; sok életében közönyös, beteg, szenvedő, haldokló ember kulcsolja imára kezét, a mikor már elveszti reménységét az emberi segítségben. Természetesnek kell tehát találnunk, hogy a betegségben sínlődők nagy sokasága menekül az égi reménységhez, a Megváltótól kérve és várva megváltatását. Az is bizonyos, hogy úgy a látható, mint a palástolható betegségek és betegek száma napról napra növekszik, a háború befejezése után pedig, sajnos, előreláthatólag ijesztő mértéket ölt. Az emberi kutató elme pedig, a melyet Istentől nyertünk, kétségbevonhatatlanul megállapította, hogy a különböző betegségeknek egész sorozata, az úgynevezett fertőzés által egyik emberről átplántálódik a másikra, s ez a fertőzés, ez az átplántálódás legkönnyebben és leggyorsabban a nyákos érintkezés által történik. Ilyen nyákos érintkezés áll elő az ajkaknak közvetlen és közvetett érintkezésénél, a csóknál, az ugyanazon edényből való egymásutáni ivásnál, ugyanazon tárgynak egymásután való megcsókolásánál. Szép mondás az, hogy „kegyelemmel erösítessék meg a szívM

— s ellentállunk minden fertőzésnek; de bocsánatot kérek, ezt a nagy és igaz igét én az én profán eszemmel az emberi lélek hitére és érzelmeire vonatkoztatom, nem pedig a venereás és másféle betegségeknek a természet kérlelhetetlen törvényei szerint való átragályozására. Az is szép idézet, hogy „Ne hagyjuk félrevezettetni magunkat a különböző tudományok által", ezalatt azonban én megint a félrevezető tudományokat, a tévtanokat értem. Hiszen elvégre a theologia is tudomány és a theologiában is volt és lehet és van téves felfogás. A mindeneket alkotó, fentartó és igazgató legfőbb Erő, a kit mi Isten néven tisztelünk, nem azért alkotta a világrendet, a természetnek általunk meg nem változtatható törvényeit, hogy az egyikünk vagy másikunk kedvéért felfüggessze; sőt azért adott a teremtmények legtökéletesebbjének, az embernek, bonczoló észt és szabad akaratot, hogy fejlődésképessé tegye és fejlődésében a természet törvényei, az isteni törvényeket mindinkább megismervén azokhoz alkalmazkodjék. „Mindeneket megvizsgáljatok, s a mi jó, azt megtartsátokszól a figyelmeztető ige; a mi tehát nem jó, azt ne tartsuk meg, azt változtassuk meg. Vizsgáljuk meg tehát a közös kehely kérdését is az isteni rendelkezés által nekünk osztályrészül juttatott bonczoló ész munkájával felfedett természeti, isteni törvények megvilágításánál és mert így vizsgálva azt látjuk, hogy az az emberiségre veszélyt rejt, tehát nem jó, azt az Isten által nekünk, a magunk körére kiterjedőleg adott szabad akaratunkból folyólag változtassuk meg olyképen, hogy csak a formaság változzék meg, de ez is úgy, hogy a lényeg, a töredelmes beismerés, a megjobbulásra való áhítatos fölbuzdulás és a megváltó szeretetre való emlékezés s az abban való megnyugovás mélységes érzései érintetlenül megmaradván, azok a változott újabb formaságok által meg ne zavartassanak. Mindeneknek megnyugtatására különben megemlítem, miszerint a külön kehely használata nem új dolog, mert az Skócziában különböző elrendezéssel már régen sok helyen alkalmazásban van. Én úgy terveztem a megoldást, hogy egy 50 cm hosszú és 50 cm széles, két oldalfogantyúval bíró tálczára 10 sor 4 cm átmérőjű és 7 cm magasságú kis kehely helyeztessék, minden sorban 10 kis kehellyel úgy, hogy ilyen tálczán épen 100 kis kehely foglaljon helyet. A tálcza mindenik kis kehely talpának megfelelően 2 mm-es felálló kis peremmel bírjon, hogy ezáltal a kelyhek elmozdulása, s az ebből keletkezhető zavaró körülmények mellőztessenek. Annyi ilyen tálczakészlet szerzendő be, ahány száz úrvacsora-vevőre lehet maximum számítani, mert nézetem szerint az úrvacsorázás közben történő tisztogatás és fertőtlenítés, valamint a töltögetés is hosszú időt igényel és zavarólag hat. Az első tálcza az Urasztalának leterítendő részére helyeztetvén, annak kis kelyhei félig megtöltetnek s azokra a második, ennek megtöltése után arra a harmadik tálczakészlet helyeztetnék, legfelül pedig egy ugyanolyan, de kelyhek nélküli tálcza fedné le a kehelyoszlopot. így lehetne öt tálczakészletet egymásra helyezni, a mi 500 úrvacsorával élőnek felelne meg s két ilyen oszlopban 1000 hívő részére lehetne borral töltött külön kelyheket elhelyezni, a mire, a tálczafogantyúkat is beleszámítva, 120 cm hosszú, 50 cm széles és 40 cm magas térre lenne szükség, s ez körülbelül megfelelne a legnagyobb gyülekezetek szükségletének is. Az úrasztalát körülvevő rácsozat megfelelő helyén egy, a kehelytálcza nagyságához mért asztalka erősítendő meg, a melyre a lelkész a tálczakészleteket a kehely-