Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-03-18 / 11. szám

hangzatos éneklést. Ez a törekvése azonban hajótörést szenvedett, a mi nem is csoda, mikor népünk kezében csupán összhangnélküli énekek forogtak közkézen. Most itt az alkalom összhangzatos énekek kiadására áron is ragadjuk meg azt! Hadd emeljük ezáltal énekeinknek az értékét, hadd szerezzünk híveinknek ezáltal lelki gyönyörűséget s buzdítsuk őket énekeink, a hangjegyek, a szép összhangzatos énekek tanulmányozására ! Hiszen tudjuk, hogy híveinknek milyen szinte nélkülözhetetlen lelki tápláléka az énekeskönyv, „a nép bibliája". Jól mondja Kádár G. a Ker. Lap-ban, hogy „az új énekeskönyv egyházunk sok tagjánál nemcsak a vallásos buzgóságnak, hanem a szellemi kulturális életnek is táplálására szolgáland". Hadd táplálja hát az új énekeskönyv híveink lelkét a művészi, a szép összhangzatú ének felé való közeledésre is! Hogy népünk talán nem tudná méltányolni s hasznát venni az összezsugorított éneknek s így a reáfordított munka és költség hiábavaló lenne? Erre feleletünk az, hogy egyházunk nemcsak zeneileg képzetlen, hanem zenéhez értő intelligens tagokból is áll, s ezeknek a szellemi igényével is illik, sőt kötelességünk foglalkozni. Nagyon sok tekintetben az a baj, hogy mi, ha az egyházról van szó, csak falusi gyülekezetre gondolunk, ha híveket, egyháziatokat említenek, csak a kis falvakban, községekben élő földmívesekre, gazdálkodókra ós béresekre gondolunk. De hát nekünk vannak városi gyülekezeteink is! Vannak lateinereink, honoráczioraink, tudósaink, művészeink ós vannak főuraink is ! Hát ezek szellem1 igényével senki sem törődik, ezeknek lelki szükségét senki sem igyekszik oltani, enyhíteni: Adjunk hát a kezükbe olyan énekeskönyvet, melyet élvezettel forgathat, gyönyörrel énekelhet még a művész, a zeneértő is. Djg ki mondja, hogy népünk, ez a dalos, nótás magyar nép, nem tudná méltányolni, megemészteni, sőt élvezni az Összhangosított énekeket ? A ki hallotta a mezőkövesdi egyszerű földmívesekből álló matyó dalárdát összhangzatosan énekelni és épen kántoruk vezetése alatt, az tudja, hogy a mi népünknek van fogékonysága az énekművészet iránt. Vagy nézzük meg a baptistákat, kik a nép legalsó rétegéből nyerik híveiket, minden összejövetelükön a nép egyszerű gyermekeiből, leányaiból milyen összkart tudnak létrehozni. Fel lehetne hozni az énekek Összhangosítása ellen azt az érvet, hogy a kettős vonalrendszer nyomatása megnagyobbítaná énekeskönyvünk terjedelmét s így az énekeskönyv előállítása sokkal költségesebb lenne. A mi az első ellenvetést illeti, az ellen nagyon könnyű segíteni. Az eddigi mindkét Próbaénekeskönyv ugyanis olyan helypazarlással jelent meg, hogy ezen segítve nagyon könnyen találnánk még 150 dallam számára is megfelelő helyet. A Fejes István elnöklete alatt működő bizottság annak idején nagyon helyesen azt a határozatot hozta (1903, konv. jzők.), hogy az énekversek ne folytatólagosan, mint a régi énekeskönyvben, hanem soronként külön szedessenek ki, hogy így a vers jellege, érthetősége és szépsége annál iijkább kidomborodjék. Azonban mindezt a czélt elérjük akkor is, ha a rövidebb sorú versszakokat, megszámozva, két oszlopba helyezzük el. így nagyon sok helyet megnyerünk s ezzel ezt az akadályt el is hárítottuk. A mi a másik ellenvetést, a költségtöbbletet illeti, azt hiszem, az sem lehet számbajöhető akadály, mert ha már egyszer stereotíp szedéssel ki vannak szedve a dallamok, akkor olyan nagy tömeg előállításánál, mint a mennyi zsoltárt kell majd közrebocsátani, a különbözet alig jöhet számításba. De még akkor is, ha valamivel többe kerülne a harmonizált zsoltár kiadása a réginél, miért kell nekünk itt, ebben a kérdésben is, mint mindenben, mihelyt valami szépről, művészi dologról van szó : a művészet, a művészi érdek s így saját magunk s egyházunk rovására mindenáron olcsó Jánosoknak lennünk. Sajátságos az, hogy mi, magyarországi kálvinista egyház, rögtön szegények vagyunk, mihelyt művészetről van szó. Építünk templomokat, iskolákat, falakba, kőrengete^ekbe, bástyatornyokba beleépítünk sokszor százezreket, ele mikor arról van szó, hogy az építési költséget megtoldjuk néhány ezer koronával azért, hogy a mit építünk az egyúttal szép, a művészeti követelményeknek is megfelelő legyen, akkor mindjárt szegények vagyunk. Egy elhunyt, egyébként nagyhírű gyakorlati theologiai professzorunk mondotta s magyarázta növendékeinek, hogy a kálvinista templom építéséhez nem kell semmiféle stílus, elég, ha az atyafiak kiégetik a téglát, fogadnak egy kőmivest s ez a négy falat felhúzza. Ilyen nevelés és felfogás mellett azután nem csoda, ha a művészet, a művészi szép mostohagyermek minden téren a mi egyházunkban. Nálunk szinte elképzelhetetlen volna az az eset, a mi egyik ev. egyházzal történt, hogy mikor temploma épülőben volt, egy buzgó egyháztag tízezer koronát adott az egyháznak azért, hogy a templomon a művészi szempontok érvényesüljenek. Hadd érvényesítsük mi az új énekeskön} vnél a művészi szempontokat azáltal, hogy énekeinket, dallamainkat művészi harmónia, kellemes összhang kíséretében bocsássuk át híveink használatára, lelkének épülésére és gyönyörűségére. Szinok Zoltán. BELFÖLD. A gádorosi ref. egyház. Lapunk 4. számában mélységesen megindító levelet közöltünk. „Egy öreg papné" írta. Szinte drámai erővel rajzolta meg benne egyik szegénységgel küzködő, maroknyi kis gyülekezetünk életét s ennek keretében egy hét gyermekes, a mindennapi élet gondjaival valósággal titáni küzdelemre kelő szegény papi családét. A szívünk valósággal összeszorult, a mikor olvastuk. A megdöbbenés után a szánakozás érzése vett rajtunk erőt. Azután menten az a kérdés tolult előnkbe: