Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-03-04 / 9. szám

beszédet is), pedig van segédleikészeni; és családtagjaimnak se juttatok semmi elsőbbséget. Czikkíió az orvosi Vélemény és a külön kehely ellen foglalt állást és -külön kehelyböl úrvacsorázik feleségével együtt! Az olvasók ítéljenek. Én nem félek az ítélettől. És nem félek attól a közös kehelyről szóló „1900 esztendős krisztusi hagyománytól se, a melynek minden betűje vegzetes átkot hozhat ránk, ha megsértjük". Nem félek mindaddig, míg ennek a hagyománynak a forrását meg nem nevezi Lukácsy. Sőt talán azután se. A Kálvin-Szövetség, a mikor ezt a kérdést először fölvetette, számolt azzal, hogy egészen simán nem megy a dolog; de azt is tudta, hogy a legnagyobb akadályt nem a magyar nép sokat emlegetett csökönyös konzervatívizmusában találja. Se az új énekek, se a vasárnapi iskolák, vallásos esték és bibliai körök, se a templom világítása, se semmi más kérdésben nem a nép — legalább is nem az egészségesen vezetett nép — részéről támadt ellenkezés. De bárhonnan támadjon is, lecsendesíthető, ha egyszer a lényeges túlragyogja a nem lényegeset és mindkét oldalon csak a lényegest látják. Mikor Leonardo világhírű „Utolsó vacsorá''-ját megfestette, egyik barátjának bemutatta. Csendesen várta a bírálatát. — Milyen természetim az a kehely ! Milyen sikerült! A művész — erre a kritikára — fogta az ecsetjét és végigmázolt a kelyhen. Ha elvonja a figyelmét az Úr dicső alakjáról, akkor nem sikerült. És újra munkába vette a képet. . Takaró Géza. TÁRCZA. Templomi éneklésünk s az új énekeskönyv. II. Mindenekelőtt azt az elvi kérdést kell tisztába hoznunk : felveendő-e a református egyház új- énekeskönyvébe mind a 150 zsoltár? Ez a fontos kérdés döntendő el előbb, mielőtt egy lépéssel is tovább mennénk. Ez a legfontosabb eltérés az I. és II. próbakiadás között, ez volt az ütköző pont az I. próba-énekeskönyv zsinati tárgyalásánál is, erre helyezte a súlyt a zsinati utasítás is, midőn legelső követelmény gyanánt meghagyta: „Ez új énekeskönyvbe mind a 150 zsoltár felveendő". E szerint készült a II. próbakiadás. Helyes-e ez, vagy nem ? A legmélyebb meggyőződés hangján mondom, hogy nem! Felvenni olyan énekeket az új énekeskönyvbe, még ha zsoltárok is azok, melyeket soha senki nem énekel, nem is ismer, melyeknek némelyikét a régi énekeskönyv. 103 éves múltja alatt soha egyetlen gyülekezet sem énekelt, olyan retrográd intézkedésnek s az énekeskönyv olyan felesleges megterhelésének tartanám, a melylyel énekeskönyvünket ismét visszasülyesztenők az elavultságnak, a túlhaladottságuak arra a színvonalára, a melyen ma van. Akkor tulajdonképen nem végezhetünk semmit. illetve az 1875 óta működő énekügyi bizottság' hiába dolgozott annyit. Hát olyan „noli me tangere" az a 150 zsoltái', hogy abból nekünk semmit elhagyni nem szabad? Hát mi, akármennyire elavult, zsidós nemzeti vonatkozásúak, keresztyén felfogásunktól elütőek legyenek is egyes zsoltárok, örök időkre elválhatatlanul össze vagyunk forrva a zsoltárok mind a 150 darabjával? A mikor a zsoltárfordító Béza Tódor hazája Svájcz, vagy Gtoudimel egyháza, a franczia ref. egyház mindig kevesebb és kevesebb helyet juttat az elavult dallamoknak s a semmi keresztyén érzülettel nem bíró, idegen vonatkozású zsoltároknak és csak az igazán szép himnuszi szárnyalásúakat hagyják meg énekeskönyveikben, akkor mi az énekelhetés szempontjából már elavult zsoltárokhoz csökönyösen ragaszkodjunk csak azért, hogy ki legyen a 150 szám! Miért? Csak azért, mert vannak „reformtól irtózó elemek", mint Radácsi tudós professzor oly találóan fejti ki a Sárosp. Ref. Lap 1916 szept. 17. s okt. 1. számában. „Kegyeskedő elméletek támadtak, mondja, a melyek „ne nyúlj hozzám" virágként nézték a Dávidféle zsoltárokat s azoknak minden rikítóan nemzeti vonását is a keresztyén hit palástjába göngyölgették, illetőleg azzal takargatták. Vannak egyesek, kik azt hiszik, hogy a 150-es számnak a megcsonkítása ártana magának a zsoltárokban rejlő bibliai méltóságnak, kár esnék magában az Igében." Kell-é a Radácsi által olyan találóan aposztrofált elmaradt nézetnek a tarthatatlanságát bizonyítani ? Elég csak reá tekinteni mai énekeskönyvünkre, azokra a csillagos és a sokkal több nem csillagos versekre, melyeket sem tartalmi, sem nyelvi, sem zsidós vonatkozásai miatt a legjobb akarat mellett sem tudott elfogadhatóknak minősíteni a gyakorlat. Sok versnek már csak a számát találjuk meg a zsoltárok között, de a szövegét az ismeretlenség homályába száműzte a Hornyánszky nyomdájának a korrektora. De hogy ha szent gyülekezetnek Istenhez vágyakozó lelke is milyen következetesen mellőzte, pretereálta a 150 zsoltárnak azon részeit, melyekben építő elemet felfedezni nem tudott, eklatáns példa a 74. és 78. zsoltár esete. Bourgeois Lajos gyönyörű dallamot szerzett a 78. zsoltár szövegéhez és ez a mai énekeskönyvünkben benne is van, hangjegyezve és szöveggel ellátva. Es csodák csodája, bár minden dallamot elsősorban a saját szövegével szokta megtanulni és énekelni a közönség, ezt a szöveget soha sem használta fel éneklésre a gyülekezet, mert üresnek és értéktelennek találta, hanem dallamát átültette a XC. zsoltár szövegére, mert abban volt szépség, tartalom és erő. Szóval a XC. zsoltár örökszép szövege elhódította a 78. zsoltár gyönyörű dallamát. A két szép egymásra talált. De ezzel ki lett mondva az ítélet a 78. zsoltár szövege felett. A legfelsőbb areopág,