Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-03-04 / 9. szám

a szent gyülekezet, a mindennapi használhatóság, a gyakorlati élet tört felette pálczát. Ugyanez az eset a 74. zsoltárnál is, melynek szövege felett a 116. zsoltár tört pálczát, elhódítván örökre annak értékes dallamát. Félre ne értessem azonban. Nincs, a ki nálam jobban méltányolja a szép dávidi himnuszokat. Az a rendíthetetlen erős hit és bizodalom Istenben, az a gyermekies bizodalom az örökkévaló Isten erejében és hatalmában, egyetlen kor himnuszaiban olyan meggyőző, magával ragadó erővel nem nyilvánult meg, mint a dávidi zsoltárok egyik-másik örökké szép darabjában. De épen azért, mert a 150 zsoltár himnikus értéke nem egyforma, gyülekezeti közéneklésre nem mindegyik és nem egyformán való. A második elvi kérdés, a mely felett döntenünk kell, az, hogy a tartalmuknál és szépségüknél fogva alkalmas zsoltárok szövege miként dolgoztassék át; nyelvi, verselési, irályi javítások milyen mérvben alkalmazhatók rajta? A zsinat e tekintetben is döntött, mikor utasításában azt mondja, hogy „a darabok lehetőleg változatlanul hagyandók, csak a legérzékenyebb szükség esetén, az érte'metzavaró avult, vagy ízlést sértő helyek és szavak változtatandók". Az új Enekiigyi Bizottságszorosán ezekhez az elvekhez tartotta magát, de ezzel el is érte, hogy a régi szövegnek általa történt átalakítása, mint a szerkesztő bizottságnak egyik tagja maga beismeri, foltozásnál egyéb nem lett. Azt írja ugyanis Seprődi, a háromtagú szűkebb bizottságnak tagja, Az Út 1916 júniusi számában: „Az nj próbaénekes zenei utasításait a legközelebbi zsinaton olyan bizottság írta elő, melyben igazi zeneértő senki sem volt, épen azért, a mit lehetett, mind utólagosan és állandó harczban a zsinati bizottság ránk nehezedő tekintélyével kellett a készítő bizottságnak kivívnia. De a zsinat már megállapított irányelveivel szemben ez természeteden csak részletekben s a véletlen figyelmen kívül hagyott területeken volt lehetséges, miért is az utólagosan alkalmazott javító munka foltozásnál egyéb alig lehetett." Azt hiszem, ez a beismerő nyilatkozat teljesen elég annak igazolására, hogy a régi szöveg átalakítása nem költői átdolgozás, hanem csak toldozgatás és foltozgatás lett. A revizió alapelveinek készítésekor megfeledkeztek az Úr Jézus ama figyelmeztetéséről: „Senki sem vet pedig új posztóból foltot az ócska ruhára, mert a mi azt kitoldaná, még elszakít, a ruhából és nagyobb szakadás lesz". (Máté 9, 16.) így járt épen a II. próbakiadást kézbesítő bizottság is a zsoltárokkal. A csillagos verseket addig toldozgatta, foltozgatta, válogatta, míg a zsoltároknak eredeti tartalmi összefüggése, a verseknek belső egymáshoz tartozása, a főgondólatnak az egysége szét nem szakadt. Találóan mutatja ki ezen eljárásnak fonákságait Radácsi a Sárospataki Lapokban megjelent sorozatos czikkeiben. Valóban ilyen konzervatív felfogással, mely az „üsd agyon, de ne nagyon" elvénél fogva a szövegbeli hibákon javítani akar ugyan, de nem nagyon, igazi költő munkát végezni nem lehet. A költőnek az énekvers átdolgozásánál szabad kezet, szabad szárnyalást kell adni. hogy leszállhasson annak az átalakításra váró zsoltár gondolatainak a mélyére s onnan felhozhassa mindazt a szépet, maradandót, becsest, a mit talált a formához s a régi szavakhoz való ragaszkodás kényszere nélkül. Ez a mozgási és cselekvési szabadság hiányzott a II. próbakiadás szövegkészítésénél. Ezért lett annak a szövege teljesen elfogadhatatlan, minden költői érték és szépség nélküli. Mert elvetette Szenczinek költői szép, bár ódon s így nehezen érthető kifejezéseit, de mégsem beszél a mai kor emberének könnyen érthető világos nyelvén. Szóval se nem történeti, se nem modern, illetve nem patinás, de azért homályos. Az én kívánalmam az új énekeskönyv szövege tekintetében egészen más. Legyen ez az énekeskönyv a ma élő nemzedék nyelvén megírva, szóljon a mai kor gyermekének szivéből, a ma örömét, bánatát, vágyát és óhaját zengje. Legyen himnuszoknak gyűjteménye, valóságos antológia, melynek szövege már magában véve is magával ragadjon, mellyel tudjak magasan Isten felé szárnyalni, minden bántó, értelemzavaró szó, vagy kifejezés nélkül. Ne legyen az mesterségesen konzervált archaisztikus szavaknak és kifejezéseknek a gyűjteménye, nyelvtörténeti emlék, hanem legyen az híd Isten és az én lelkem között. De ezt csak úgy éri el az énekeskönyv, ha költői vénával és szárnyalással, de a mai kor érthető nyelvén hozza rezgésbe lelkemnek húrjait. A II. próbakiadás úgy a költői szépség, mint a könnyed érthető nyelv hiánya miatt teljesen elfogadhatatlan szöveget nyújt az olvasó kezébe s e tekintetben határozott visszafejlődést mutat az I. próbakiadáshoz képest, melynek szövegét boldog emlékű Fejes István, most látszik meg igazán, valóban költői szépséggel dolgozta át. Szinok Zoltán. BELFÖLD. Levél a szerkesztőhöz. Nagytiszteletű Szerkesztőség! Van szerencsém küldeni egy imént hozzám érkezett levél másolatát, melynek olvasására némely alvó lélek felébredhet, sok ébrenlevő pedig neki buzdulhat reformált egyházunk fejlesztésére. Egy nagytekintélyű, tudós világi férfiú valósítja meg benne az egyetemes papságelvét, „ki bír isteni ihletéssel" (I. Kor. II. 12) s a ki a más felekezet között elszóródott csontokat összeszedegeti, összeillesztgeti, egyházba tömöríti őket; velük énekel, imádkozik, bibliát magyaráz, buzdít, adakozik s megveti alapját egy építendő református templomnak. íme a levél: „Kedves Barátom! A Kálvin-Szövetségnek Budapesten január 16—19. napjain tartott konferencziája programmján érdeklődéssel olvastam, hogy az Úrvacsora