Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-03-04 / 9. szám

állítja elénk. „Az etelközi az első közös kehely ennek a nemzetnek életében ... Nagyjainak nevét kehellyel örö­kíti meg, a kiváló erényeket kehellyel jutalmazza, társas összejövetelein kehelykocczintással . . ." Talán ne menjünk tovább. Profanizálni a kelyhet sem szabad, ha úrvacso­ráról van szó. Csak nem hiteti el velünk Lukácsy lelkész azt, hogy a serlegavató, kocczintgató függetlenségi és pol­gári és egyéb társaskörök tagjai egy színvonalon állnak azokkal, a kikhez a Jézus Krisztus közeledik az úrvacso­rában, a kik az 0 váltsághalálára emlékeznek, az 0 bűnbocsánatot és vigaszt és hiterősítést szerző áldozatá­nak áldásaiban óhajtanak részesülni, az 0 kegyelmének terített asztaláról kívánják táplálni lelküket, mert hallot­ták szavait: „Az én testem bizony étel és az én vérem bizony ital" ; s végül a kik Ő vele lépnek közösségbe, szövetségre, a mely szövetség egyedül lehet az alapja az emberi lelkek között létesíthető legmagasabb, legtisztább, legbensőbb és legerősebb szövetségnek, nem pedig a sokszor kétes értékű serlegavatás, kehelykocczintás. „Nem ihatjátok az Úr poharát és az ördög poharát." Nagy közbe­vettetés van az Úr és minden nemcsak ördögi, de emberi között is. Azon a zsidó emlékünnepen, a páska vacsorán, igen kézenfekvő volt, hogy Jézus úrvacsoráját összeköttetésbe hozza a zsidó nemzeti történelemnek azzal a nagyjelen­tőségű tényével, a melyet épen ünnepeltek (II. Mózes 12); hiszen Ő is „vér által" való szabadulást készített. De nem tette. Pedig mégis csak szorosabb összekötte­tésben vannak az Egyiptomból való szabadulás és a bűn rabságából való szabadulás, mint a hét vezér vérszerző­dése és az Úrvacsora, Büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok, de azért semmi romantika kedvéért nem azonosítom Álmos Had­urával Ábrahám Istenét, mint ezt Lukácsy Imre meg­koczkáztatja. De viszont azt se szégyenlem, hogy kálvi­nista vagyok. Mi jogon kéri számon czikkíró úr: „Miért nevez bennünket a Kálvin-Szövetség kálvinistáknak? Nem ez a mi nevünk..." Ne szabadkozzék. Kálvinista pap pl. az úrvacsorával olyan dogmatikai botlást soha­sem követ el. De maradjunk a kehelynél. Valóban közös kelyhet akarunk-é kiszorítani? Hány egyház van, a hol két, három vagy több kehelyből úr­vacsoráznak a hívek ! Budapesten pl. a Kálvin-téren hat poharat használnak és soha nem tették ezt vita tárgyává; praktikus czélból, minden tanakodás nélkül alkalmazásba vették. Tehát csak a poharak kellő számú megszaporítá­sáról van szó. Igen, „pusztán a közegészségre hivatkozással". Ezzel szemben csak nem érv, hogy: „Hát mi nem fertőz eb­ben a műveltségébe bolondult világban ?" Nem kívánhat­juk, hogy mindenki jártas legyen az orvosi tudományok­ban, hiszen jó öreg falusi doktort is hallottam már, a mikor vastag szivarra gyújtva így szólt: ,Én ugyan nem hiszek a baczillusban, az csak olyan pesti kitalálás!' De az a két európai hírű tudós (a ki nem „rom. kath. or­vostudományt" hirdetett nekünk) bizonyára legalább is annyira ért a saját dolgához, mint czikkíró úrral mi ket­ten a theologiához; és ebben a kérdésben „a tudomány hideg szeme" többet lát, mint annak a lázas tekintete, a ki a gyűlésen azzal érvelt, hogy ha a folyóba merített baptista bízik a Szentléleknek a tüdőgyulladástól is meg­óvó erejében, nekünk is bíznunk kell, hogy megóv a fertőzéstől, mikor az úrvacsorai pohár szájról szájra jár. „Ne hagyjuk félrevezettetni magunkat különböző tudomá­nyok által" — idézi a bibliából — „kegyelemmel erősít­tessék meg a szív", azután — így kommentálja — ellen­állunk minden fertőzésnek. (!) Ez, kérem, nem a kegye­lemben bízás, hanem Isten-kísértés. Épen csak ennyi értéke van annak a „hatásos" szó­noki befejezésnek is : „Féltek velem egy pohárból inni ?... Asztalomnál tanuljátok meg: ,félelemmel és rettegéssel vinni véghez üdvösségteket /' — Hát a Lukács evangéliu­mához (úgy tudom, ez van kijelölve számára) ennél mé­lyebben járó magyarázatokat kérünk! Mert a Filippi levél­ben nem fertőzőbetegségekről van szó. Volt-é már gond­jaira bízva valami nagyon becses ? Jutott-é már birtokába valami régen óhajtott dolognak, a mi túlságosan jónak és drágának látszott arra, hogy örökké sajátja lehessen ? Nem érzett-é ilyenkor valami szent félelmet és remegést arra az átsuhanó gondolatra : Jaj ! Ha elveszteném ! Nos, úgy-é, ilyenkor maga az öröm tesz félénkké és a boldog­ság tesz remegővé! És nem a baktérium az úrvacsora­vételekor sem ! Végiil még egy félreértést és félremagyarázást kell helyrehoznom. A gyűlésen elmondtam, hogy nekünk is három kelyhünk van, kettőből a gyülekezet, harmadikból utoljára az egyliázfival, segédlelkésszel együtt én veszek úrvacsorát. De miután feleségem semmi kiváltságos első­séget nem élvez a gyülekezetben még a nők között se, érette és a többi egészségesekért állandó szorongást ér­zek épen akkor, a mikor a legszentebb gondolatoknak és érzelmeknek kellene teljesen átadni egész valómat. Borzasztó lelkiállapot ez, látni, a mint egy-egy (gyakran rettenetes bajban levő) beteg után tiszta, egészséges aj­kak érintik a kelyhet. — Erre a nyilatkozatomra írja czikkíró, hogy egy lelkész azt vallotta: „Ő attól a ke­helytől úgy fél, mint a fertőző betegtől. Óh, a papi lélek­nek micsoda szörnyű mélységeibe pillantottunk be ez önmegnyilatkozáson át." Bocsánat, ha ezek után egész czikkét a nyílt őszin­teség bonczasztalára helyezem és lemeztelenítem azzal a biztos forrásból merített értesülésemmel, hogy Lukácsy lelkész Dunavecsén szintén három kelyhet használ, a me­lyek közül egyből csak a lelkészek és a nagyt. asszony iszik (b'zonyára nem kevés bosszúságára a többi úri­asszonynak). Hát ezen át vájjon mit pillanthatni meg a papi lélek mélységeiben ?! Én az orvosi véleményhez csatlakoztam a kérdés­ben, de azért gyülekezetemben az úrvacsoraosztást soha sem engedem át másnak (magam tartom az istentiszt.

Next

/
Oldalképek
Tartalom