Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-03-04 / 9. szám

állítja elénk. „Az etelközi az első közös kehely ennek a nemzetnek életében ... Nagyjainak nevét kehellyel örökíti meg, a kiváló erényeket kehellyel jutalmazza, társas összejövetelein kehelykocczintással . . ." Talán ne menjünk tovább. Profanizálni a kelyhet sem szabad, ha úrvacsoráról van szó. Csak nem hiteti el velünk Lukácsy lelkész azt, hogy a serlegavató, kocczintgató függetlenségi és polgári és egyéb társaskörök tagjai egy színvonalon állnak azokkal, a kikhez a Jézus Krisztus közeledik az úrvacsorában, a kik az 0 váltsághalálára emlékeznek, az 0 bűnbocsánatot és vigaszt és hiterősítést szerző áldozatának áldásaiban óhajtanak részesülni, az 0 kegyelmének terített asztaláról kívánják táplálni lelküket, mert hallották szavait: „Az én testem bizony étel és az én vérem bizony ital" ; s végül a kik Ő vele lépnek közösségbe, szövetségre, a mely szövetség egyedül lehet az alapja az emberi lelkek között létesíthető legmagasabb, legtisztább, legbensőbb és legerősebb szövetségnek, nem pedig a sokszor kétes értékű serlegavatás, kehelykocczintás. „Nem ihatjátok az Úr poharát és az ördög poharát." Nagy közbevettetés van az Úr és minden nemcsak ördögi, de emberi között is. Azon a zsidó emlékünnepen, a páska vacsorán, igen kézenfekvő volt, hogy Jézus úrvacsoráját összeköttetésbe hozza a zsidó nemzeti történelemnek azzal a nagyjelentőségű tényével, a melyet épen ünnepeltek (II. Mózes 12); hiszen Ő is „vér által" való szabadulást készített. De nem tette. Pedig mégis csak szorosabb összeköttetésben vannak az Egyiptomból való szabadulás és a bűn rabságából való szabadulás, mint a hét vezér vérszerződése és az Úrvacsora, Büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok, de azért semmi romantika kedvéért nem azonosítom Álmos Hadurával Ábrahám Istenét, mint ezt Lukácsy Imre megkoczkáztatja. De viszont azt se szégyenlem, hogy kálvinista vagyok. Mi jogon kéri számon czikkíró úr: „Miért nevez bennünket a Kálvin-Szövetség kálvinistáknak? Nem ez a mi nevünk..." Ne szabadkozzék. Kálvinista pap pl. az úrvacsorával olyan dogmatikai botlást sohasem követ el. De maradjunk a kehelynél. Valóban közös kelyhet akarunk-é kiszorítani? Hány egyház van, a hol két, három vagy több kehelyből úrvacsoráznak a hívek ! Budapesten pl. a Kálvin-téren hat poharat használnak és soha nem tették ezt vita tárgyává; praktikus czélból, minden tanakodás nélkül alkalmazásba vették. Tehát csak a poharak kellő számú megszaporításáról van szó. Igen, „pusztán a közegészségre hivatkozással". Ezzel szemben csak nem érv, hogy: „Hát mi nem fertőz ebben a műveltségébe bolondult világban ?" Nem kívánhatjuk, hogy mindenki jártas legyen az orvosi tudományokban, hiszen jó öreg falusi doktort is hallottam már, a mikor vastag szivarra gyújtva így szólt: ,Én ugyan nem hiszek a baczillusban, az csak olyan pesti kitalálás!' De az a két európai hírű tudós (a ki nem „rom. kath. orvostudományt" hirdetett nekünk) bizonyára legalább is annyira ért a saját dolgához, mint czikkíró úrral mi ketten a theologiához; és ebben a kérdésben „a tudomány hideg szeme" többet lát, mint annak a lázas tekintete, a ki a gyűlésen azzal érvelt, hogy ha a folyóba merített baptista bízik a Szentléleknek a tüdőgyulladástól is megóvó erejében, nekünk is bíznunk kell, hogy megóv a fertőzéstől, mikor az úrvacsorai pohár szájról szájra jár. „Ne hagyjuk félrevezettetni magunkat különböző tudományok által" — idézi a bibliából — „kegyelemmel erősíttessék meg a szív", azután — így kommentálja — ellenállunk minden fertőzésnek. (!) Ez, kérem, nem a kegyelemben bízás, hanem Isten-kísértés. Épen csak ennyi értéke van annak a „hatásos" szónoki befejezésnek is : „Féltek velem egy pohárból inni ?... Asztalomnál tanuljátok meg: ,félelemmel és rettegéssel vinni véghez üdvösségteket /' — Hát a Lukács evangéliumához (úgy tudom, ez van kijelölve számára) ennél mélyebben járó magyarázatokat kérünk! Mert a Filippi levélben nem fertőzőbetegségekről van szó. Volt-é már gondjaira bízva valami nagyon becses ? Jutott-é már birtokába valami régen óhajtott dolognak, a mi túlságosan jónak és drágának látszott arra, hogy örökké sajátja lehessen ? Nem érzett-é ilyenkor valami szent félelmet és remegést arra az átsuhanó gondolatra : Jaj ! Ha elveszteném ! Nos, úgy-é, ilyenkor maga az öröm tesz félénkké és a boldogság tesz remegővé! És nem a baktérium az úrvacsoravételekor sem ! Végiil még egy félreértést és félremagyarázást kell helyrehoznom. A gyűlésen elmondtam, hogy nekünk is három kelyhünk van, kettőből a gyülekezet, harmadikból utoljára az egyliázfival, segédlelkésszel együtt én veszek úrvacsorát. De miután feleségem semmi kiváltságos elsőséget nem élvez a gyülekezetben még a nők között se, érette és a többi egészségesekért állandó szorongást érzek épen akkor, a mikor a legszentebb gondolatoknak és érzelmeknek kellene teljesen átadni egész valómat. Borzasztó lelkiállapot ez, látni, a mint egy-egy (gyakran rettenetes bajban levő) beteg után tiszta, egészséges ajkak érintik a kelyhet. — Erre a nyilatkozatomra írja czikkíró, hogy egy lelkész azt vallotta: „Ő attól a kehelytől úgy fél, mint a fertőző betegtől. Óh, a papi léleknek micsoda szörnyű mélységeibe pillantottunk be ez önmegnyilatkozáson át." Bocsánat, ha ezek után egész czikkét a nyílt őszinteség bonczasztalára helyezem és lemeztelenítem azzal a biztos forrásból merített értesülésemmel, hogy Lukácsy lelkész Dunavecsén szintén három kelyhet használ, a melyek közül egyből csak a lelkészek és a nagyt. asszony iszik (b'zonyára nem kevés bosszúságára a többi úriasszonynak). Hát ezen át vájjon mit pillanthatni meg a papi lélek mélységeiben ?! Én az orvosi véleményhez csatlakoztam a kérdésben, de azért gyülekezetemben az úrvacsoraosztást soha sem engedem át másnak (magam tartom az istentiszt.