Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)
1917-03-04 / 9. szám
A KEHELY KÉRDÉSE. A waterlói csata legádázabb ütközetét egy gyönyörű gazdaság körül vívták, a melyben búzakalászok sárgultak és zamatos gyümölcsök értek. Az ellenséges emberi indulatok csatatérré változtatták a kertet is, kardokká kovácsolván szántóvasaikat és dárdákká sarlóikat. így járt az úrvacsora is. Alig van tragikusabb dolog Krisztus egyháza történetében, mint az a tény, hogy az istentisztelet czentrális aktusa századokon át a legélesebb viszályoknak volt tárgya. Az isteni gondoskodás ez egyik legdúsabb kertjéhez, az úrvacsorához is úgy közelítettek igen gyakran, mint katonák s nem mint vendégek. Keresztyének üldöztek és kegyetlen halálra adtak más keresztyéneket, a kik nem akartak vallói lenni bizonyos tarthatatlan tanításoknak. A szeretet és élet sakramentuma a gyűlölet és rombolás eszközévé tétetett. Ki kívánná vissza ezeket az áldatlan, szomorú emlékű időket? Pedig — vigyázzunk — könnyen visszajöhetnek a viharok. Csak szelet kell vetni. Sőt egy kis szellőcskét már bele is fújtak, vetettek a református társadalomba. Reméljük, hogy a szellőcske csirájában el fog pusztulni. Mert különben az önmagában meghasonló ház veszedelme környékezhet meg bennünket amúgy is sok-sok gyöngeségeinek közepette. Lukácsy Imre czikket írt a Lelkészegyesületbe a Kálvin-Szövetség legutóbbi gyűlésének egyik részéről. „Az értekezlet — írja — vallásunk egyik féltve őrzött szentségét érintette, még pedig fölényes könnyedséggel. Kínosan hatott mindazokra, a kiknek van még érzékük a vallás szentségei iránt... A mi szentségünket mindeneknek szemeláttára lemeztelenítik s odafektetik két római kath. orvostudor bonczasztalára . .. Az értekezleten jelenlevőknek érzékenyebb, az isteni dolgok iránt fogékonyabb része tántorgó hittel hagyta el a termet... A legeslegenyhébben szólva, egy kis elfogultság ós büszkeség kell ahhoz, hogy valaki egy komoly czélból összejött és — egész magyar református egyházunk egyik legkimagaslóbb világi férfián kívül sok derék, munkás — világi és egyházi személyiségeket magában foglaló gyűlést ilyen becsmérlőleg végigméregessen : Nincs érzéketek a vallás szentségei, nincs fogékonyságtok az isteni dolgok iránt. De hát a szentséget juttattuk-é csakugyan oda, hogy Lukácsy „megszégyenített, keresztre feszített állapotban látta" ? Tisztázzuk a kérdést s elejét vehetjük sok felesleges szenvedélyességnek. Kehelyröl van szó. Nem sákramentumról. Az úrvacsora nem a kehely sákramentuma. Kell hozzá valami kehely is, épen úgy, mint például kell asztal IS, jjíIZ Ur asztala" (I. Kor. 10.2 1 ), de csak mint külső eszközök. Az úrvacsora a kenyér és bor vételében áll. A földi elemek az úrvacsorában nem az asztal, nem az ezüst tányér, nem a pohár, hanem a kenyér és a bor. Bibliai állásponton csak ezt lehet, csak ezt szabad hangsúlyoznunk ! A külső részletekről semmi biztos tudósítással nem szolgál az írás, bizonyára azért, mert nem tartoznak a dolog lényegéhez. Négy tudósításunk közül a két első, Mátéé és Márké, a kötöttebb, s ezek mindketten így adják Jézus szavait: „Ez az én vérem ..." A másik két tudósítás, Lukácsé és Pálé, szabadabb, parafrasztikusabb s így hangzik : „E pohár amaz újszövetség (de itt is) az én vérem által". Tudjuk, hogy a rendes zsidóünnepi vacsorázás közben használni szokott négy vagy öt pohár egyike volt az, a melyet Jézus fölemelt. Sőt kiváló magyarázók szerint a Lukács ev. 22., 7 . versében említett pohár nem ugyanaz volt, a miről pár verssel később (.,0 .) van szó, tehát Jézus maga sem egyetlen poharat vett kezébe. Az apostoli korban nyoma sincs semmi megkötöttségnek e tekintetben. Egészen Ignáciusig a rendes közétkezésekkel együtt látjuk az úrvacsorázást is és még a szóbeli részében is annyi szabadságról és közvetlenségről tesznek bizonyságot Justin mártír szavai: hogy t. i. az imát és hálaadást az illető „saját képessége szerint" mondja. Harnack állítását, miszerint a III. századig a pohár, illetőleg bor vétele se volt kötelező, bátran túlzásnak vehetjük, de nem kevésbbé túlzás magát a kelyhet úgy állítani oda, mint a melyen az egész sákramentum lényege nyugszik. A katakombákban különben bizonyára nem igen válogathattak ezüst és arany kelyhekben. De még a kenyér és bor használatában is kiment tettek a betű öldöklő rabságából azok, a kiket a Lélek inegélevenített. S vájjon ma pl. ki érez lelkiismereti furdalást csak azért, mert nem kovásztalan kenyeret vesz az úrvacsorában, holott Jézus ezt használta ? És azért, hogy vágjuk, szeljük (miután kelesztett kenyeret használunk), nem pedig törjük, a mint Jézus tette és a mint három havi szentföldi utazásom alatt a rendes étkezéseink alatt mi is mindig a régi módon készített vékony, hártyaszerű „kenyér"-bői tördeltünk, a mit az arabok és a pusztai beduinok sütöttek. A kenyér és a bor, ezek a földi elemek. Különben egyenesen legyőzhetetlen nehézségekbe fog ütközni Lukácsy lelkész, ha a pohárra nézve kezdi hangsúlyozni azt a régi, szomorú emlékű disputát keltett „iar.v" kopulát: E pohár (és nem a tartalma) az új szövetség! Sőt félrevezeti lassankint önmagát is és valami külön magyar, nemzeti, faji jelentést magyaráz bele abba, a mi az egész világ számára szereztetett s a minek mindenütt ugyanolyan feltételekhez köttetett érvényessége. Szemünkre hányja, hogy „minden komolyabb hittani, történelmi, lélektani indokolás nélkül pusztán a közegészségre hivatkozással" akarjuk behozni a külön kelyheket. Hát vájjon a lelkészúr „vérszerződéses" úrvacsoraitheoriájában mennyi a hittani, történelmi és lélektani indokolás? „Az etelközi vérszerződés — előképe (!) a Krisztus vérszövetségének, a közös edénybe csorgatott embervér a Krisztus vérének." Ezért — még ha csupán hasonlatnak tekinti is — feltétlenül elbuktatnák dogmatikából minden jóravaló theologián. Pedig nemcsak hasonlatként
