Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-12-03 / 49. szám

váci ellen annyival is inkább, mert épen most adtuk eklatáns bizonyságát a józanságtól való idegenkedésünknek. Hiszen egyetlen egy Bornemissza volt közöttünk, azt is épen most akolbolintottuk ki végkép a szent eétusból. Es én úgy érzem, hogy e tekintetben túlzásba is mentünk: nem kellett volna ennyire demonstrálnunk a józanságtól való irtózásunkat. Ügy érzem, hogy ezt reperálnunk kell, ha lehetséges, hozzuk vissza Bornemisszát stb." Farkas József néhány szavával azt a feszültséget enyhítette, a mi a kedvet lekötve tartotta, a mi a szíveket eltölté. Ez magyarázza meg a rokonszenvnek, derültségnek azt a „viharos" kitörését, a mellyel az ifjak (meg az öregek is) a beszédet fogadták s a melyről az „esemény" szemtanuja (a solti esperes) a multak emlékein elmerengve értesít. De komolyan is megbeszélték a dolgot. Másnap korán reggel megidézte a püspök a póruljárt íiatalembert, egy írást Íratott alá vele s csak ennyit mondott: „Vigye el a kérvényt beiktatás végett a főjegyzőhöz, a sikerre nézve mit sem ígérhetek, de ha ügye kedvező elintézést nyer, menjen el Farkas Józsefhez megköszönni". Bornemissza új terminust kapott. Es ha már ennyit beszéltünk róla, hadd mondjunk még valamit. Érdemes vala reá. „Később, úgymond az esperes, buzgóságával, tapintatosságával egy már züllésnek indult egyházat állított lábra s juttatott virágzásra," Régi dolgok régi emlékei. Ne mondja senki (a bíró magas székében ülvén), hogy jelentéktelenek. Semmi sem jelentéktelen, a miben emberséges érzés tükröződik vissza, a mi meleget, fényt áraszt s a mi az emberek szíves jóindulatában való bizodalmat erősíteni hivatva van. Farkas József annak a kis körnek érzésbeli erőit nevelte humánus életnézetével. Az a kör kicsiny volt, a melyet melegével betöltött, de idők folyamán ebből valami kiáradt az egész kerületre. A kerület templomaiban elhangzó beszédek Isten tudja hányszor voltak és lesznek tolmácsai annak a nemes felebaráti érzéseknek, melyek az egyszerű, nemeslelkű professzor példája és szavai nyomán gyökeret vertek az ifjú szívekben egykoron. Azok az idézetek, a melyeket hajdani tanítványok leveleiből olvastunk egy-két visszaemlékezés nyomán, arról a jóakaratról beszélnek, a* mely a szív talaján fakad, ám ez legjellemzőbb vonása a keresztyénnek. Hatalmasabb, mint bármiféle filozófiai érvelés. Dr. Pruzsinszky Pál. BELFÖLD. Hadikórházi kabarék. A katonaság és az egyház — úgy is, mint két világtörténeti tényező —- néz szembe egymással. És az egyházzal szemben álló katonaságot mindmáig tiszteletteljes gesztus, mondhatni „vigyázz" állás jellemzi. A menetszázadot „kivezénylik" istentiszteletre "(igaz, sokszor a czivil lelkészi hivatal minden előzetes értesítése nélkül); a katonának be kell szolgáltatnia egyházi házasságkötésének bizonyítványát stb. és sok más nagyobb jele is van ennek az egyenruhás reverencziának. De mikor a kardot lecsatolják és a lelkek pihenj állásba kerülnek, szomorúan konstatálhatjuk, hogy maga a katonai élet, az uniformis alá rejtett gondolat nem vét számot a vallásos élet tényeivel ós az egyház, mint régi történelmi intézmény előtti tisztelgés, ahhoz a szokott, feszes fej vetéshez hasonlít, a mivel az udvari fogatot köszöntik, ha már nem is ül benne senki. Jelen sorok íróját az a kétes szerencse érte, hogy alkalma volt a Ludovika Akadémia hadikórházában végignézni egy kabaré előadást, a mát specziálisan a betegek számára rendeztek. Impozáns látvány volt a nagy, színpaddá átalakított tornateremben szorongó csukaszürke tenger és megható volt az a pár hordágy, melyeken — mint ringó hajókon — érkeztek a nehéz betegek, hogy kikössenek egy pár futó perezre a feledés ós tiszta ringató dalok országában. De szomorú és pirító látvány volt maga a kabaré. Valami harmadrangú orfeum vonult be a lelkekbe minden mocskával ós szenyjével. Csúf és szemérmetlen dalok simogatták a lelkeket és az arczába röhögtek mindannak, a mit mi „nyárspolgár" lelkek tisztességnek, családi élet tisztaságának, női becsületnek nevezünk. Eltekintve azoktól, a mik egyszerűen csak trágár élezek voltak, megdöbbenve kellett megállapítanunk, hogy innen hazulról úgy látják a mi küzdő katonáinkat, hogy ők esti pihenőn erotikus dalokat zengetnek . . . ugyan miről? . . . Oh, nem hazáról, nem is az elhagyott családi fészekről, hanem az orfeumok gyönyöreiről s mindarról, a minek leírásához túlságosan szemérmetes ez a fehér papiros. Az itthonvalókról is szólt a nóta, zokogó dalban panaszolta valaki, hogy a férfihiány miatt kénytelen hű maradni az urához. — Legyen mentségünk, hogy ezt a sok piszkot ennyire is felemlítjük, az, hogy némileg orvosi bonczkésnek tekintjük a tollat, melynek ki kell nyitni a gennyes sebet. Mert itt egy nagyon szomorú általánosítást tehetünk. Hadikórházaink legnagyobb részében ilyen a sebesültek szórakoztatása. És ez ama lelki táplálék, a mivel nolle-velle megtöltik a lelküket. Napilapjaink napról napra dicséretet zengenek a „jól sikerült" kabaréknak, a vendégszereplő orfeumi csillagoknak, a kiknek piszkos fénye beleragyog a szenvedések homályába. Ha azonban a nyilvánosság, mint a görög drámák kórusa, egyre csak helyesel, kell lenni egy másik nyilvánosságnak, a mely megbélyegzi ezeket a csúf lélekrontásokat. Az egyház — a mi protestáns egyházaink — nem akar hatalmi intézmény lenni. Senkit karhatalommal nem tarthat vissza attól az életiránytól, a mit az öntudatos nagykorúsággal választ. De kell, hogy felemelje tiltakozó szavát akkor, a mikor hivatalosan, egy-egy — talán ilyesmivel nem nagyon törődő — kórházparancsnokság tekintélyének az árnyékában piszkolják be a lelkeket. Tiltakoznia kell az