Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-12-03 / 49. szám

sához. Semmi sem mutatja jobban elméjének erejét mint az, hogy akkor, a midőn arra a legnagyobb szükség volt, teljes nagyságában ismerte fel az igazságot: a monarchia feladatát népei történeti jogainak elismerése útján töltheti be csupán. Nem teremtő zseni, ele messze lát és mélyre, ennek kapcsán tud tanulni. A ravatal mellett a gyászoló nemzet átérzi, hogy fejedelme a legnehezebb győzelmet aratta egykoron; legyőzte önmagat. Mihelyt éles szeme felfedezte a boldogulás útját, meghozta érette a lehető legnagyobb áldozatot, habár ez mindennek az eltávolítását követelte, a mihez ragaszkodott. Mert tudni illik, hogy I. Ferencz József tőrülmetszett uralkodó természet. Mégis nemcsak felismeri a tapasztalásból leszűrt tények horderejét, de a mi ennél is fontosabb: tud szívósan ragaszkodni ahhoz, a mit üdvösnek felismert, A hajlékonyságot arányosan egyesíti a szívóssággal, mint a jófajta damaskusi penge. Volt érzéke, volt tapintata, a mit nem lehet a koronával együtt örökölni s ez megmentette attól, hogy a papiros igazságához ragaszkodjék, odasegítette, hogy megtalálja az élet igazságát. Az élet igazsága, a melyet a fönnálló viszonyokból és körülményekből fölismert: a monarchia cs&k a népek történeti jogainak elismerése útján töltheti be föladatát. Ennek a fölismerése szabja meg az irányt, a melyet a történelmi egyházakkal szemben követ. A pátens visszavonását elrendelő fejedelmi kézirat leemelte egyházunk kebeléről azt a nehéz követ, a mellyel belőle az éltetőlelket/a szabadságot kiszorítani igyekezett a kormány. A sárospataki kollégium háromszázados ünnepén felekezetkiilönbség nélkül fölhangzott öröm mutatta, hogy az új út a nemzet szívéhez vezet. I. Ferencz Józsefnek, a római egyház leghűbb tagjának volt elég ereje ahhoz, hogy családjának hagyományos, százados szelleméből magát kiszabadítva, egyszersmindenkorra véget vessen a vallászaklatásoknak, üldözéseknek, a melyek miatt a nemzet annyi sebtől vérezett. Attól az időtől fogva, a mióta bizalmát a nemzet ősi erényébe helyezte, e bizalmat teljes mértékben éreztette a protestáns egyházakkal s közelebbről a református egyházzal. És e bizalom megnyitotta az erőknek legnemesebb, legszentebb forrásait a belőle fakadt lelkesedés nyomán: Szép napok következtek be. Négyszáz esztendő óta, a mióta hazánk a Habsburgok jogara alatt áll, nem látott egyházunk oly szép és nyugalmas napokat, mint a minők beköszöntöttek e bizalom nyomán. Az alkotások, a megalkotott törvények hosszú sora jelzi a megújhodást. Az 1868-iki vallásügyi törvények, a konkordátum eltörlése, az öt kerület egyesítése az 1881. debreczeni, 1891. budapesti, 1904. ugyancsak budapesti országos zsinatok mélyreható, az egész egyházi életet átfoglaló törvényezikkei, az iskolák életében beállott fejlődés és lendület a gyümölcse és kifejezője annak a kormányzati elvnek, a melyet a Felség kormányzatának sarkalatos elve gyanánt elfogadott. A felemelő bizalom sugarai melegítettek, mint a nap, termékenyítettek, mint a harmat, érleltek, mint a nyár, érvényesült minden irányban : protestáns nemzeti hőseinknek Bocskaynak, Bethlennek szobrot emelt a fejedelmi kegy és méltányosság, 1867 óta háromízben református hitvallású férfiú ült a miniszterelnöki székben, közöttük „a pátensküzdelem legendás vezére," Tisza Kálmán, egymaga 15 éven át. A bizalom nevében és intenzív erejénél fogva eltűnt minden korlát, a mely a nemzet izületei közé ékelődött és főn egyenlőség, egyenlőség előbb az elméletben, azután a gyakorlatban, végre egész a mai napig a szabadelvű fejlődésben. A mily arányban eltávolítá a mult romjait és egyengeté útját a jobb jövőnek, abban az arányban közelített népeihez épen abban az időben, a mikor az európai forrongások azt úgy a dinasztia, mint az ország érdekében kívánatossá tettek. A nemzet jóravalóságába vetett bizalom, a becsületes, czéltiulatos törekvések megnyitották ennek az ősi keleti fájtának, a magyarnak szivét, a nemzet melegen és őszintén meghajolt királya előtt. A föltornyosuló veszedelmek igazolták azt a tényt, a melyet mint igazságot fölismert egykoron: a monarchia feladatát népei történeti jogainak elismerése alapján töltheti be. A veszedelem láttára milliók szívét eltölté a szózat, mely a trónon elhangzott egykoron: „Vitám et saiiguinem! Moriamur pro rege nostro!" és fölébredt az a szenvedélyes szeretete a szabadságnak, mely ezeréves multunk minden nagyobb eseménye előtt magasan lángolt fel s a mely ezer éven át összetört itt minden rabigát. Az utóbbi idők, a nagy esztendő látták a magyar faj túláradó hűségét s túláradó szabadságszeretetét, a melynek nevében és intenzív erejénél fogva tud gondolni merészet és nagyot s lelkesedésében reá tudja tenni életét, A történelem majd el fogja mondani a késő unokáknak a harezok eseményeit, a melyek lejátszódtak Przemysl falai között, a Kárpátokban, a doberdói fensíkon, a Dunamentében,. a melyekben a honfoglaló magyar szilajsága, Dugovics lialálmegvetése, Dobónak hősi lelke, a nemzete sorsán búsuló kurueznak büszkesége és elkeseredése szólal meg és jut kifejezésre bámulatos harmóniába olvadva. Az eltávozó király nagy örökséget hagy maga után, számbavételére a szó gyönge és elmondásakor kifárad a beszéd. Egy örökségről azonban már itt meg kell emlékeznünk, arról, a melyet az iskolákra hagyott. Meg kell emlékeznünk annyival is inkább, mert ezt, mint becses örökséget, hűen megőrizni és a jövő érdekében kamatoztatni az iskolai katedrák feladata. Benne van a köztudatban, az egész világ beszél róla, hogy a fejedelemre, a ki túlélte valamennyi kortársát s nesztorává lett három világrész koronás uralkodóinak, az öreg kor mellé más terhek is nehezedtek. Alig van mértékünk gyötrelmeinek lemérésére. A Golgothát járta, nehéz keresztjével sokszor kellet fölmennie a szenvedések hegyére, hogy fenékig ürítse ki a keserű poharat. Jöttek a szörnyűnél szörnyűbb napok, a melyek odaállították egyetlen, tragikus sorsú fiának ravatalához, a tragikus sorsú királyasszonynak, a rettentő sorsú trónörökösnek koporsójához. Keserűségében elmondhatta: „Sírva megyek az én fiam után a koporsóba!" Ámde