Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-12-03 / 49. szám

nem ez vonja magára a figyelmet. Örökké felejthetetlenek a pillanatok, a melyekben mint a fájdalomnak, a méltóságnak megtestesülése, ott áll a ravatalok mellett megrendülés nélkül. Bámulatos a szívósság, a mellyel a sors minden csapása, minden vihara fölé emelkedik. Valami emeli. Szárnya van; felemelkedik, mint a sirály a viharos tenger fölött. Es e fölemelkedés nagy tanítást rejt magában. A szívósság, a mellyel terheit viseli, megtanít arra, milyen nagy jelentősége van e félelmekkel teljes tünemény világban az Istenbe vetett bizalomnak! Az iskolai katedrák előtt, a melyeknek a templomi katedrákkal párhuzamosan hirdetőiek kell, hogy mily drága kincs a hit — alakja időtlen időn át ott fog állani s rá fog mutatni az éltető és eleven erőkre, a mely a vallásosságban, a keresztnek tudományában van. Példája, élete becses öröksége a tanítószékeknek. Csodálatos szorgalmáról, puritán élete módjáról beszélnek, mely a reformátorok életmódjára emlékeztet. Mint az állam első hivatalnoka a munkában egész életén át elüljár. Mindenki tudja, hogy a virradat munkában találta, akkor kelt, a mikor nagy-nagy országainak kaszárnyáiban az ébresztőt fújták s csak napzárta* után tért nyugodni. Az önfegyelmezésnek, pontosságnak példányképe. A mikor a katedrák a szorgalomról fognak beszélni s arról, a mi sikereinknek legfinomabb alkotórésze: a türelemről, példája hivatva lesz tartalmat önteni a tanításokba, mert az ilyen élet, mint ;i mely kialudt, hiába nem loboghatott, nyom nélkül el nem tűnhetik. Alakja, alkotásai, egyensúlyos, harmonikus fejedelmi kiváltságai, élete egyenkint és együttesen igazolni fogják, hogy az ember legbecsesebb kincseit önmagában hordja független. Példája, a katedrák legbecsesebb öröksége, hathatós erőt fog adni az igazságnak, a melynek ihletett szavakban adott kifejezést a költő: „Két jó van, mifelett nincs sorsnak semmi hatalma: Szorgalom és erény. Földön az, égben ez áld!" Midőn a református egyház az egész nemzettel együtt lerója a hála adóját a ravatal előtt, gyászba borulva vesz a megdicsőült fejedelemtől búcsút főiskolánk is, könnyes szemekkel kéri a hatalmas Istent, a ki kezében tartja a nemzetek sorsát, a történet kerekét és tengelyét, tartsa oltalmában s óvja meg ezt a sokat szenvedett nemzetet és ennek kebelében sokat szenvedett református egyházunkat. Dr. Pruzsinszky Pál, theol. akad. igazgató. KRÓNIKA. Ki koronázzon r A világháború nagy forgatagában öreg királyunk is kidőlt az élők sorából. Bekövetkezett, a. mit ellenségeink évek hosszú sora óta oly türelmetlenül lestek, a mitől a világ lángbaborulását várták. Nem győztek már várni: a szerajevói bombákkal kellett hát siettetni a világháború kitörését. Annak harmadik évében az ő tapasztalatokban, és szenvedésekben gazdag életének a fáklyája is kialudt csöndesen . . . Hálát adhat a nemzet az isteni Gondviselésnek, hog}r

nem olyankor aludt ki, a mikor még oroszok álltak a Kárpátok hófödte tetőin vagy az erdélyi rablóbetörés fejvesztéses napjaiban, hanem olyankor, a mikor szövetségeseink csapataival együtt érczfalként állunk az ellenségekkel szemben, a mikor a lángoszlopok a mi hadaink diadalmas útját jelzik a termékeny oláh síkságon . . . A mitől oly sokat vártak ellenségeink: a trónváltozás minden megrázkódtatás nélkül, a legsimábban megy végbe. Még el sem temették az öreg királyt, máris megindultak az utód megkoronázásának előkészületei. Nagy örömmel vette tudomásul a nemzet, hogy jóval a törvényes hat havi terminus előtt, már két hónapon belül, koronás királya lesz. Az öröm és a megnyugvás érzésébe néhány keserű ürömcsepp is vegyül azonban. Mintha átka lenne ennek a nemzetnek, hogy mihelyt külső ellenségein diadalmaskodik, saját fiai közt támad testvérviszály. Most is valóságos forradalom támadt a politikusok berkeiben a fölött, hogy „ki koronázzon?": ki legyen a koronázás közjogi aktusánál a herczegprímássál együtt fungáló hajdani nádor helyettesítője ? Már a legutóbbi koronázás alkalmával, 1867-ben se volt nádor. Helyetteseként az akkori miniszterelnök, gr. Andrássy Gyula szerepelt. Ki koronázzon most ? Mindenki olyan természetesnek találná, hogy most se lehet másról szó, mint a ki az országgyűlés nagy többségének és az uralkodónak a bizalmából az ország ügyeinek élén áll immár évek óta ezekben a vészes időkben. De, úgy látszik, mégsem tartja azt mindenki természetesnek. Egyesek azt hangoztatják, hogy mindenki koronázhat, csak épen a mostani miniszterelnök nem. Nap-nap után képtelenebbnél képtelenebb érveket hallunk erre nézve. Kifogásolják — többek közt —. hogy a miniszterelnököt a király nevezi ki, mintha nádor is lehetett volna valaha más, mint a kit a király akart: hisz az országgyűlésnek a király részéről ajánlott két prot. és két róm. kath. úr közül kellett választania nádort 1608 óta. Kifogásolják, hogy a mostani miniszterelnök nem az egész országgyűlés bizalmát élvezi, mintha bizony akár az előző koronázásnál fungáló miniszterelnök, akár az előző nádorok bármelyike az országgyűlés minden tagjának vagy a nemzet egészének bizalmát élvezte volna... Nem is lehet, hisz már az Írás is megmondotta: „Jaj néktek, mikor minden ember jót mond felőletek". (Luk. 6:26.) Ha csak azt kellene kiéreznünk, hogv a miniszterelnök személye iránt táplált gyűlölet vagy kizárólag csak a politika beszél ezekből az érvekből, egy szavunk se lehetne hozzá. De a mikor olyanok állanak elő ilyen mesterkélt érvekkel a mostani miniszterelnöknek a koronázásnál való közreműködése ellen, a kik közül egyikmásik nemrégiben még szívesen működött volna vele