Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-11-26 / 48. szám

ges tudósítást adtak a napilapok. Az „Alkotmány" szerint azonban már „az avatást is Pázmány Péter egyik utócla végezte olyan szellemben, a milyent az új egyetemnek átengedett helyről ápoltak a magyar király első tanácsosai, Magyarország nagy főpapjai... és hogy a magyar kultúrának a jövőben is ugyanazzal a zománczczal kell bírnia, mely századok alatt csillogott rajta a kereszt fényében... mindez sokat beszél nekünk. Még többre tanít s bárcsak a legtöbbre adna reményt." Úgy-e, különös nyilatkozatok;

reménységek a mi szempontunkból '?! Pozsonyban hosszas tárgyalások után végre megállapodhattak abban, hogy az egyetemet egy, a katonai- kincstár által átengedett helyen építik, a melynek tulajdonosai a prímások voltak és maguknak az ingatlanra nézve csak az elővételi jogot tartották fenn. Az erről való lemondás fejében lett az avatási ünnepségnek olyan nagy reményeket ébresztő katliolikus jellege. Nekünk is, különösen ev. testvéreinknek — mint az Alkotmány mondja — „érdemes megállani ós gondolkozni e felett" ! TÁRCZA. Farkas József emlékezete. XI. Arról volt szó, hogy Farkas József szerette a nótát, zenét, a nótázó fiatalságot, a melyet szívesen látott, szívesen felkeresett, a maga tőről metszett humorával megigazított, nevelt vagy, mint magát egyik fentemlített hajdani tanítványa kifejezi, „belénk sugároztatta a vallásosságot, tudománykedvelést, írói buzgalmat és felebaráti szeretetet". Ezzel összefügg az a megértő szívesség, a mellyel a fiatal kollégák kezdeményezéseit, jóravaló vállalkozásait kísérte. Mikor például Kálmán Dezső és Józan Dániel (élvén bennük karakán ideák) házi lapot indítanak, a „Korszellem" büszke titulusát függesztvén eléje, Farkas József szíves figyelemmel forgatja a lapot, a melyet karikatúrák is ékesítenek. „Farkas bácsi, mondják büszkén az egykor fiatal, de ma már elöregedett tanítványok, olvasóink közé tartozott . . . jóízű mosolygással olvasgatván a pezsgővérű fiatalságnak (lévajkodásait s olykor a tanár urakat sem kímélő csipkedéseit és tréfás rajzolatait." Minden tevékenység üdvös, a melynek a czélja szép, csak egyet kell kikerülni: a melankóliát, igazán nem embernek és még hozzá, nem fiatalembernek való! Diákbandát akar csinálni az ifjúság? Nagyon jól van! Ez is valami. Mikor a banda (mondjuk modern nyelven : „ zenekarunk") „ gyakorlatozott", „ á velünk egy épületben lakó Farkas bácsi —- írja k banda egykori autodidakta nagybőgőse — naponkint hallotta a mi gyarló zenegyakorlatunkat s hogy kimutassa méltánylását a mi igyekezetünk iránt, névestéjére, a hol rajtunk kívül más nem volt, meghívott bennünket muzsikálni, jó magyaros vacsorával viszonozván művészetünket". Igaz, a mi igaz: az ifjak nem valának mindig szelídek. Néha napján a tiszteletes urak nehezen viselték a fölöttébb Való egyformaságot. Megtörtént, hogy néhanapján minden igaz ok nélkül erősebb hanghullámok keletkeztek odaát valamelyik „cétusban", a melyek elsősorban a szomszédságban az „öreg kollégát" érték az íróasztal mellett. Ilyenkor elkélt az a bizonyos erély és tapintat. Farkas József mindig szakértelemmel intézte el az „ügyet" olyanformán, hogy a kecske is jól lakjék, de azért a káposzta is megmaradjon. A mikor az ilyesmi szóba kerül, az öreg urak, a hajdani tanítványok emlékezetében nem egy bohó jelenetnek képe újul fel; az ábrázatok kiderülnek, sorra kerülnek az epizódok, az apróságok, a melyek annyiban becsesek, mert valamivel mind hozzájárulnak az egykori professzornak jellemzéséhez. „Egyszer, mondja idevonatkozólag egyik régi tanítványa (ma az egyik egyházmegyének érdemes esperese), nagy dáridó keletkezett a theologusok között. Szép nyári alkony volt és szünet. (Duplex incendium voluptatis.) Valami dévaj kedv settenkedett az ifjak körül, az ötben többen összegyülekezének, a hol egy bölcsész, a hegedűnek mód felett iigyes kezelője, csendesen muzsikálgatott. Hogy, hogy nem, lángot kapott a jókedv. „Három diák előbb halkan, csendes dudolással kísérte a hegedűt, majd egyre hangosabban s egyszerre csak úgy bele animálták magukat s egymást a jókedvbe, hogy hangos lett a környék, dobogott a padló a magyar toborzót ól". A szomszédságban dolgozgató professzor fölemelvén fejét, méltán vette a dolgot fontolóra: íme, ennek a fele se tréfa. Átsietvén, felelősségre Vonta a szeniort, miért tűri ezt s miért nem csinál rendet? „Megpróbáltam", védekezett emez. „Nem birok velük. Mikor beléptem, engem is megtánczoltattak sorban, kézről kézre mind a három, mert, úgymond nagy rezignáczióval, mind erősebb, mint én." (A szeniori méltóságot Hegedűs István tölté be, a ki, úgy látszik, inkább a lelkiekben volt erős.) Farkas József nagyon rosszra, a legrosszabbra gondolt, „Az Istenért, szenior úr, hát nem tudja, hogy tilos ide bort behozni ? Majd meglátja, ennek súlyos következményei lesznek!" Ugyancsak nagyot nézet azonban a professzor, midőn meggyőződött arról, hogy ital nem játszik szerepet a dologban; csak azért rugdossák a padlót az ifjak felettébb nagyon, mert a jókedv fölraktározódott a keblekben. Fontolóra vévén azért egész nagyságában a dolgot, jóllehet „az asztal lapjával az ágyra vala fektetve, jóllehet a székek, ládák az ágyakra valának rakva, a muzsikus pedig (az a Gacsal Kálmán nvezetű hegedülő bölcsész) a kályha mellett egy ládán muzsikál vala" — a tudós professzor „nem voná jupiteri redőkbe homlokát", hanem a következőképen szólt: „Szenior úr! ne háborgassuk őket most az egyszer Csak ennyit tett még hozzá: „Boldog, aranyos ifjúkor!" Ha már ennyit elmondtunk annak a rég elmúlt délutánnak, „a szép nyári alkonynak" viselt dolgairól, a mikor „szünet volt" a fent idézett esperesi levél fedezete mellett koczkáztassunk meg egy kis indiszkrécziót, A levél vonatkozó része így hangzik: „Ha megharagusz-