Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-11-19 / 47. szám

forrása kiapadóban van vagy talán teljesen ki is apadt, En legalább két hónap óta egy fiizetkéhez sem tudok jutni, holott úgy a konventnél, mint a tiszántúli kerületnél jelentettem kérésem. Rendkívül sajnálatos ennek az akcziónak kimerülése. Számtalanszor van alkalmam meggyőződni, mint takargatják katonáink legféltettebb, apróságaik közt a hozzájuk jutott kis imakönyvet. Nem lehetne azt elég színesen leírni, minő öröm annak a szegény betegnek, ki idegen földön, sokszor merőben idegen környezetben hosszú hetekig sínlődik, egy-egy építő vallásos könyvecske s mint szívja lelkébe annak minden szavát. * De tovább megyek. Koszorúfüzeteink s az olyan szép munka, mint Csűrös füzete, nem kevés megbecsiiltetést szerez ref. egyházunknak másvallásúak előtt is, a kiktől — kivált mikor egyedüli magyar papként forgunk betegeink között — szintén nem tagadhatjuk meg a kezünkben látott s kért füzetkéket. Hiszem is. hogyha még hivatalos alapjainkból áldoznánk is. csakhogy bőven adhassuk ezeket a kipróbált vallásos termékeinket annak a sok testvérünknek, a kiknek kezébe még mindig nem jutottak el — az a befektetés még anyagilag is jó számítás volna. Mert ha valamikor, most alakul ki a mi vallásos iratainkat szerető s ha kell pénzért is kereső vevőpublikumunk. Hányan kértek meg, mikor még módomban volt szüntelen ilyen füzetkékkel megrakodva járni kórházainkat, hogy a kapott füzetkéket ne kelljen átadniok az olvasmányokat összegyűjtő Schwestereknek. hanem magukkal vihessék családjuk körébe. Méltóztassék elhinni, elszorul az ember szíve, mikor látom, hogy nálunk minden sikerült akczió oly hamar pangásnak indul. F,s mindig átengedjük az alkalmas időt másoknak. A tavaszon még kath. kollégáim panaszkodtak, hogy nehezen juthatnak ilyesmihez, illetve az akkor velem együtt működők nem voltak olyan bőven ellátva mint én. Ma ők, a mint látom, dúsan fel vannak szerelve, de én üres kézzel járok. Szóval, igen kérem, vegyék hathatós pártfogásukba ismét e méltó, de úgy látom mostohává lett ügyet Nagyt. uram. Csak a régiekből kaphassunk; a kecskeméti imakönyvecske, a Harmatcseppek, a Hornyánszky által kiadott Kis énekes és a Koszorú-füzetecskék mind nagyon, de nagyon alkalmas, mind áldott és drága ajándék, csak ezeket küldhetné kellő bőséggel küzdő fiainlmak egyházunk." íme. a sokat mondó sorok ! En azt hiszem, hogy lapunk olvasói körében visszhangra fognak találni. Karácsonyi ajándékot akarunk küldeni hős katonáinknak : fiaknak, apáknak. Aranyat és ezüstöt nem küldhetünk, ott erre nincs is szükség. A Jézus Krisztus nevében küldjük nekik azt, a mi megerősíti lelküket, hogy erősen megáll hassanak a hitben, a hősies önfeláldozásban. -Kérünk sürgősen adományokat katonáinknak szóló vallásos iratokra! Ne mondjuk a sokat hallott kifogást: Mennyi kérő szózat, hány felhívás! Lehet-e, szabad-e megrestülniink a jótéteményben most és különösen akkor, mikor a mi hitünk cselédeiről van szó?! p. TÁRCZA. Farkas József emlékezete. X. Az ilyen ember morózus professzor nem lehet. Tanít és derültséget terjeszt az iskolában s az iskolán kívül. Csendes, egyenletes vidámságával (mely a jó szívnek megnyilatkozása) megnyer, leköt, ellentéteket kiegyenlít, összhangot teremt. Az ilyen embernek „kár megöregedni", az ilyen ember nagyon elkél minden körben. Nagy szükség volt reá abban a respublikában is, a melyben az akkori tanárok és tanítványok együtt éltek. A hatvanas esztendőkben, a hetvenes években, sőt azon túl is három kiváló tanára volt a pesti theol. akadémiának : Ballagi Mór, Kováts Albert és Farkas József. A három tudós professzor egymást kiegészítette. Felfogás és temperamentum dolgában egymástól különböztek, de a harmónia közöttük mindig megvolt, Farkas József vidámságával, minden ízében emberséges életnézetével támogatta azt a közszellemet, a mely a pesti theol. tanárkar kebelében évtizedeken át uralkodott s a mely annak kifelé is megfelelő tekintélyt, elismerést biztosított. Maguk a tanítványok jól ismerték professzoraik kvalitásait és ma, annyi esztendő múlva, nem érdektelen a régi tanítványok (ma már tiszteletben megőszült férfiak) visszaemlékezéseit olvasgatni. „Hárman voltak, mondja a solti egyházmegye esperese, s minél távolabb vannak tőlünk időben, annál jobban kidomborodik a gárda nagysága." Mindegyiknek az egyéniségében, képzettségében volt valami, a másik kettőtől elütő, a mi az ifjúságnak a magatartását is befolyásolta. „A nagyhírű Ballagit óriási tudása és lelkes előadásáért mindnyájan tiszteltük, a kissé rideg Kovács Alberttől, e szigorú és kemény székelytől, nagy képzettségének elismerése mellett is, inkább feltünk. Farkas bácsit minden tanítványa nemcsak tisztelte, de mintha édesapánk lett volna, igazán szerette Az a három típus, a melyre ez a visszaemlékezés rámutat, többé-kevésbbé képviselve van ma is egyikmásik tanítótestületben, de alig tévedne az, a ki állítaná, hogy a leggyöngébben épen az van képviselve, a melyet Farkas József képviselt hajdanában ott abban a kis respublikában. Nem hagyható szó nélkül, hogy az egykori professzor milyen jól tudta forgatni a szeretetnek fegyverét s tudta ifjait jószerével kötelességeinek határai között megtartani. Mikor erről szó van, ha nem épen valami roppant fontosságú, de a fiatal, forrongásban lévő emberek életére elég jelentékeny epizódok emlékének egész serege újul fel az egykori tanítványok emlékezetében. Kicsiny, inuló dolgok, de a melyeknek nagy volt í\ jelentősége egykoron s a mélyekben azért tartoznak ide, mert bennük visszatükröződik a tanárnak jelleme, a ki övéi között valódi lelkigondozást, cura pasíoralist gyakorolt évtizedeken át. „Volt közöttünk, írja idevonatkozólag a solti esperes, egy jó, de könnyelműségéről ismeretes diák. Ez egy kollokvium alkalmával azt jeleli-