Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-01-30 / 5. szám

geket vájók, testet, lelket erőtlenítők, de van, lesz mindig isteni kegyelem, a mely mindenekre elégséges. Ez a nagy kegyelem keres helyet szívünkben, lelkünkben, hogy megdicsőítse magát erőtlenségünkben és így végezhesse a maga nagyságos dolgait. Van tövis, legyenek hát könyörgések és majd jön az isteni gyógyító és szent szolgálatokra indító kegyelem: erő az erőtlenségben! — a — SZOCZIÁLIS MUNKÁK. Seregestül vetődnek fel mostanában és követelnek sürgős megoldást a szocziális problémák. Egy részük természetesen már megvolt a háború előtt, de vannak olyanok, a melyeket ez hozott felszínre. Nem lehet kérdés és vitatkozás tárgya, hogy az egyház semmiképen sem zárkózhatik el most és a jövőben a társadalmi problémák és ezek sikeres megoldását czélzó munkásság elől. Elméletileg ezt már régen megállapítottuk. De sajnos, hogy míg külföldi hittestvéreink a szürke elméleteken már rég túl vannak és erőteljes egyházi életük ezen a téren is virulóvá, jó gyümölcsöket termővé izmosult, addig a mi protestáns egyházaink életében a helyes, erőteljes cselekedetekben és intézményekben megnyilvánuló keresztyén szocziális érzés és lélek még mindig csak szunyókáló és alig érvényesülő tényező. Egy-két még nagyon is gyenge kezdeményezéstől, intézménytől eltekintve, a melyről itt lapunkban is már több ízben megemlékeztünk, a mi egyházunk, ennek társadalma nagyon* távol tartotta magát attól, hogy a szocziális problémák megoldásában észrevehető részt vegyen, másoknak segédkezet nyújtson, vagy épen vezetőleg, irányitólag hasson. És egyebek mellett ez is nagyon mutatja, hogy mennyire elhajoltunk a kálvini elvektől és mennyire szükséges az, hogy ezek feltárása, belélegzése által élesztgessük, erősítsük magunkat a szolgálatnak eme jó munkájára. Az igazi, erőteljes kálvinizmus a tapasztalat szerint mindenütt nagyszerű kezdeményezésekre és alkotásokra indította az embereket ezen a téren és bármit mondtak és mondjanak is a kritikusok, Genf nemcsak a vasfegyelem, hanem a mi reformátorunk nagyszerű szocziális érzéke és intézményei által lett „Istenállammá" és azt is tudjuk, hogy a mult században a keresztyén munkák, szocziális intézmények nagy emberei oda jártak iskolába, a hol a kálvinizmus hatalmas munkákban és intézményekben gyümölcsözött. Mert azt talán mondanunk sem kell, hogy bármit mondanak is a humanizmus apostolai, az igazi maradandó becsű gondolatokat, alkotásokat ezen a téren is a krisztusi hitből és hálából fakadó szeretet kezdeményezte, produkálta. ' Miért van hát az, hogy a gyakorlati keresztyénség ós épen a szocziális munkák terén mi olyan gyengék ós egyáltalában nem elöljárók vagyunk? Ennek egyik nem lényegtelen oka az, hogy egyházunkban még a legspecziálisabb egyházi ügyekre nézve is nagyon gyenge lábon áll az igazi társadalmi együttérzés és nagyon fogyatékos a kooperáczióra való hajlandóság. Most is sokan az „unió* eszméjén lovagolnak, a helyett, hogy saját egyházunkon belül keresnék az igazi megértést és az egységes, erőteljes munkákra, alkotásokra képesítő belső szövetkezést. Igenis, a mi egyházunkon belül kell a mély szakadékokat áthidalni, itt kell hatalmas, építő munkákra alkalmatos, a gyengébb tagokat is szellemi és anyagi felemelésben részesíteni tudó benső szövetkezésnek kialakulnia. Itt van szükség az igazi unióra, a mely nélkül a külső szervezeti kapcsolatok nem sokat érnek. Itt kell egy nagy ébredés, egymást meglátás, megértő méltányolás és tömörülés. Mert hát a mi egyházunkban is csodálatos elkülönülések vannak. A lelkészek végzik a maguk pasztorális dolgait, a gyülekezetek és ezeknek tagjai a legtöbb esetben csak passzív objektumai ennek. A pasztorális munka munkatársak és méltányló támogatók nélkül nem tud belmissziói munkává szélesbülni, izmosulni; a keresztyén szocziális munka pedig a belmissziónak egyik részlete. Elsősorban tehát arra van szükségünk, hogy ezt a szocziális érzést élesszük, tápláljuk a magunk körében, egymáshoz való közeledés és megfelelő társadalmi szervezkedés útján. Mert e nélkül nem kezdeményezhetünk és végezhetünk egységes elvek által irányított erőteljes társadalmi akcziókat. Pedig a szocziális problémák egész légiója tárul fel előttünk. Nem részletezzük itt e helyen ezeket. Csak egy-kettőt említünk fel, olyanokat, a melyekről a közelebbi napokban annyi szó esett. Itt van a hadiözvegyek, árvák, rokkantak, vakok ügye. Itt a jelszó: jogot, házat, otthont, rögöt, megfelelő munkát azoknak, a kik érettünk küzdöttek és megvédelmezték a mi tűzhelyeink melegét, békességét 1 Itt vannak nagy, égető kérdések: a magyar föld megtartásának, a különböző osztályhoz tartozó ifjúságnak és vele a jövőnek kérdései. Itt vannak a 11Ő-, anya- és gyermekvédelem, a gyermekhalandóság, a cselédügy dolgai és mindazok, a melyek ezekkel kapcsolatban vaunak. Mily nagy munkámező, mekkora aratás ! Világos, hogy az egyháznak, különösen a mienknek nincsenek anyagi eszközei arra, hogy a sokféle bajon intézmények által segítsen. De azért semmiképen sem mehetünk el közönyösen ezen kérdések mellett. Az állam alkot törvényeket, intézményeket, de világos, hogy az egyháznak a maga lelkével, éber szemeivel, orgánumaival ott kell lennie holt betűket, intézményeket meglelkesítő hatásával mindenütt, a hol emberek mentéséről és felemeléséről van szó. A keresztyén virrasztó, verejtékező szeretet gondoskodásával kell odalépnünk, a hol kicsinyek, elesettek megsegítésére van szükség. Tapintatunk, önzetlenségünk, krisztusi indulatunk sehol sem tehet bennünket feleslegesekké. Sokszor írtunk már arról, hogy a mi távolban lévő, harcztereken küzdő, vagy kórházakban fekvő fiainkkal ós testvéreinkkel éreztetnünk kell egyházunk anyai szeretetének melegét, de érezniök kell ezt majd azoknak