Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-01-02 / 1. szám

fogadást tennünk az új esztendő kezdetén, hogy hívek lehessünk az egyetlen helyes számadás eredményéhez. Kalasanti szt. József nemesi leveléből, diplomáiból vékony szíjakat hasított, a szíjakból korbácsot font... A melyek egykor neki nyereségek voltak, szemétnek, kárnak ítélte . . . Túlzott formában, de becsületesen leszámolt. Nem ő a mi ideálunk, de futólag nem árt rátekintenünk, hogy azután sokáig, az egész 1916 ik esztendőn át, de azon túl is, véges-végig. Azon függjön tekintetünk, a kit Pál, a kit Kálvin mintának vett, a ki először tárta elénk az igazi, csalhatatlan számadást: Mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelkében kárt vall? Dr. Patay Pál. A HARMADIK. Hiába hangzottak el a békeszózatok — most sem virradt ránk boldogabb új esztendő. Imé átléptük a harmadik háborús esztendőnek küszöbét, hordozva a réginek aggodalmakkal teljes terhét. Siralmak, súlyos veszteségek, véres, nagy áldozatok esztendejének ígérkezik ez is, a melyről pedig azt hittük, hogy békét, megnyugvást hoz az emberek millióinak. De a megpróbáltatások mértéke, úgy látszik, még nem telt be egészen. A gonosz indulatok, önzés, fékevesztett gyűlölködés és felkorbácsolt szenvedélyek gátat tört árjai mind messzebb hatolnak. De hát hiába jajgatunk, tépelődünk. Itt a nagy véres tény: a harmadik háborús esztendő a maga nehézségeivel., a nagy bizonytalanság ködébe burkolt sötétségével. Csak egy a bizonyos a nagy bizonytalanságban : ki kell tartanunk, el kell viselnünk ennek a ránk szakadt harmadiknak is minden terhét, fájdalmát és elfeledkezve azokról, a melyek már mögöttünk vannak, meg kell feszítenünk minden erőnket és nekidőlvén czélegyenest kell törnünk a győzelmes, jobb jövő felé. És nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ritkulnak a sorok, mind többen meg többen kerülnek a veszteséglajstromba és nőttön nő a teher azoknak a vállain, a kik még itthon maradnak a félig üres otthonokban, A jövőbe nézünk és látásokat látunk. Sok minden el- és kifogy. De minden új nappal, órával szaporodik azoknak a száma, a kik az irgalmasság és a könyörület segítségére, vigasztalására szorulnak. A szenvedések növekedésével lépést kell tartania nagyságban, terjedelemben. mélységben annak a Szeretetnek, a melynek gyászrnháján át glóriás égi fény árad a bánat cs nyomorúság mélységeibe. Hányszor halljuk a rideg önzésből, szeretetlenségből feltörő panaszt: már megint valami új terv, gyűjtőív, adakozási felhívás ; mily tűrhetetlen, kiállhatatlan a sok kérő szózat, a kopogtatás, követelő zörgetés az ajtón ! Valóban érdekes most megfigyelni az emberek lelkületét. Hányan hordozzák magukon a ridegség, fásult közöny arczulatát. Hányan tartják azt természetesnek, hogy míg mások szenvednek, áldoznak, nekik semmiben se legyen hiányuk, nekik joguk legyen mindenhez, a mihez a béke napjaiban könnyen hozzájutottak; hányan akarják épen most a legjobban érezni és mindenben csak hizlalni magukat. Bizony fájdalommal kell konstatálnunk, hogy a hosszú ideig tartó háború a sok jó mellett szinte nem kevesebb nemtelen hajlamot sarjasztott és sok utálatos indulatot növelt nagyra az emberekben. Mintha már most látnánk a nagy napot, az ítéletnek napját: a nagy elválasztást, a jobb- és balkéz felől állókat és hallanánk a felemelő, a lesújtó ítéleteket, a melyek így kezdődnek : Éheztem és ennem adtatok ... Éheztem és nem adtatok ! A harmadik véres esztendő! Sötét fátyolán át látjuk a nagy kérdő- és felhívójeleket. A kérdések kérdése ez : hát te milyen készülettel, felszereléssel tekintesz a jövő nagy feladatai elé ?! Kérdez bennünket egyen-egyen, odafordul egyénekhez, családokhoz, intézményekhez, nemzethez, egyházhoz. Igen, az utóbbihoz is. Megkérdezi ettől legelső sorban is azt, hogy a rémséges külső romlás és pusztulás között gyarapodtál e, növekedtél-e a belső ember szerint, felkínáltad-e teljes energiával mindenütt, a hol éhező, fázó lelkek voltak, az örök, megsokasodó Kenyeret, a mezítelenségeket befedező ruhákat! Jártál-e követségben a város utczáin és szorosain a szegényeknél, csonkabonkáknál, sántáknál, vakoknál? Hivtad-e, kényszerítetted-e azokat, a kik ott künn dideregnek az utczákon és sövényeknél? Igen, mielőttünk ez a nagy kérdés mered fel a maga kérlelhetlenségével: odanőtt-e az egyház, a mi egyházunk a nagy feladatokhoz, a melyek reá most és a jövőben várnak?! Szétzúzta-e benne a háború véres ökleivel a közönyt, maradiságot? Épített-e az egyház új utakat, hidakat a magukat most szinte önként felajánló, el nem múló értékek után sóvárgó lelkekhez? Az emberek felhasználják a háborúban az összes modern eszközöket rombolásra, öldöklésre. Nem kell-e az egyháznak is megsokszoroznia erejét modern intézményekben, eszközökben a megtartásra, építésre?! Volt idő, mikor a mi magyar kálvinista egyházunk volt dajkáló vigasztaló anyja jóformán ez egész magyar nemzetnek. A vitéz harczosok, fájdalmas mártiranyák ezrei borultak ölére. Táplálta fiait, leányait életének erejével megmaradásra, sokasodásra. Most sem lehet másként. Most is „tereli" alatt növekedő pálmának kell lennie, mint a régiek annyiszor mondották. Meg kell látnia az egyháznak éles szemmel, érző lélekkel a nagy feladatokat, mindazokat, a kik várnak reá: a távollévőket, itthonmaradtakat, a töröttszívűeket, foglyokat, vakokat, lesujtottakat. Adnia kell kedveset, maradandót a sok és nagy elmúlások esztendejében. A harmadik esztendő?! Igen és így most különösen azt kell meglátnunk, hogy minden téren érzésben, munkában, lemondásban, szeretetben, áldozatban háromszoros mértékre lesz szükségünk. De mindenek felett