Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-10-08 / 41. szám

Nem fatalizmus ez, hanem több annál, az Atya Isten gondviselésébe vetett erős hit, a mely bátortalan, tántorgó filozofálgatás helyett bátran levonja a következtetést. Isten életem határát kimérte — mondja a kálvinista dícséretíró. Kimérte? — akkor miért imádkozzam, ha liozzámtartozóm beteg, ha szeretteim a harczvonalban vannak? Vigyázzunk jól! Ezékiás életét is kimérte, de ezzel, hogy úgy mondjuk, nem kötötte le Isten az akaratát, hogy azon egy magasabb czél érdekében ne változtathasson. Ezékiás imádságára meghosszabbította Isten életét, de azért csak ő az, a ki kimérte végeredményben is. Kiméri az öngyilkos életének határát is, de az emberi szabadságnak bizonyos határok között teret ad. Az ember megrövidítheti, de meg nem hosszabbíthatja a kimért időt, Isten a kimért időt meg is rövidítheti, meg is hosszabbíthatja bölcs gondviselése szerint. A mi feladatunk az, hogy úgy számláljuk napjainkat, az elsiető, elfutó órákat, hogy bölcs szívhez jussunk, használjuk fel a kegyelmi időt, míg tart a ma, Kendezzük el saját lelkünk ügyét s a mennyire rajtunk áll, családunk testi, lelki boldogságának, üdvösségének nagy ügyét is. Használjuk fel az órákat a szolgálatra, míg nappal vagyon, eljön az éjszaka, mikor senki sem munkálkodhatik. Siess, az óra fut! Dr. Patay Pál. A THEOLOGUSOK HÁBORÚS SZOLGÁLATA. A háború elején sok megbeszélés és vita tárgya volt a theologusok és lelkészek háborús szolgálata. Az a lelkesültség^ harczkészség, a mely a háború kezdetén ifjúságunk lelkét annyira eltöltötte, nem hagyhatta érintetlenül theol. akadémiáink hallgatóit sem. Mindnyájan emlékezünk még azokra a mozgalmakra, a melyek papnövendékeink körében minden akadémián megindultak, a melyeknek eredménye az volt, hogy a theologusok közül többen Önként beálltak katonáknak, kórházi szolgálatba léptek, egyes megíigyelőállomásokon vagy sebesültszállító vonatokon vállaltak szolgálatot. Háborús szolgálat volt az is, hogy köziilök többen mentek olyan gyülekezetek körébe, a melyek a lelkészek, tanítók hadi szolgálata folytán maradtak gondozás nélkül. Sokan az egyház jövője feletti aggodalom miatt nem nézték jó szemmel a theologusok körében ébredő mozgalmakat, hadbavonulásukat, kórházi szolgálatukat. Az ellenvetés némelyeknél nemes indokokból fakadt. Rámutattak az akadémiák elnéptelenedésére, a hadiszolgálat folytán keletkezett szomorú helyzetre, az értesítők adataira: kollokviumi, vizsgái hátralékokra stb. Mi lesz az egyházzal, hangzott fel a panasz, ha nem lesznek képzett lelkészei ? ! Hiszen nálunk az egyházi szellemi szolgálat a maga egész súlyával a lelkészekre nehezül; itt más a helyzet, mint nyugati hitrokonainknál. Olvastuk, hogy a midőn a franczia protestáns lelkészek, a kik nem élvezik azt a privilégiumot, mint mi, hadbavonultak, helyeiket több gyülekezetben buzgó laikusok töltötték be. De hol vannak még ezidő szerint nálunk a „tanításra alkalmas" presbiterek, világiak ?! De nézetem szerint theologusaink sem vonhatják ki magukat teljesen azon szolgálat alul, a melyre ifjúságunk többi része a törvény erejénél fogva is kötelezve van s így örülnünk és nem búslakodnunk kell azon, hogy sokan közülök nem menekültek a privilégiumok bástyái mögé. Csak nemrégiben közöltünk lapunkban adatokat arról, hogy mennyit vesztettek — a francziákról nem is szólva — a német prot. egyházak lelkészekben és papnövendékekben (1000 köziil több mint 60). Ami egyházunk vesztesége, Istennek hála, ezideig még aránylag nem nagy. Hiszen mindössze egyetlen lelkészünk halt meg kórházban szerzett ragályos betegség folytán ; a kórházi szolgálatot teljesítő theologusok közül pedig egy sem és csak a fegyveres szolgálatra önként jelentkezettek közül van, fájdalom, több súlyos áldozat. A kik ott estek el a harcz mezején, azok már nem pótolhatnak semmit, de mindazok, a kik más szolgálatokat vállaltak, a kik életben vannak, azok helyrehozhatják azt, a mit tanulmányaikban mulasztottak! Hát azoknak a joghallgatóknak, orvosnövendékeknek, más fő- és középiskolai hallgatóknak, tanulóknak ezrei — az elesettekről nem is szólva -—, a kik a fronton vannak és kórházakban vagy fogolytáborokban sínylődnek, sokan már a háború kezdete óta! Az ő munkájukra is számítunk még; hisszük, hogy majd visszatértük után megfeszített igyekezettel, újult erővel állanak oda a jobb jövőt építők sorába. Nézetünk szerint tehát a nagy veszteségek láttára nem helyes jeremiádokat elsírni a felett, hogy theol. akadémiáink tényleges hallgatóinak egy kisebb része búcsút mondott egy időre az iskolai padoknak. Egyházunknak nem szabad reménység nélkül siránkozni a veszteség felett, a mely ezzel az áldozattal jár. Hiszen ha jól vesszük, az áldozat, a veszteség, a mi ezzel érhet bennünket, más oldalon búsásan megtérül. Mert eleitől kezdve hangoztattuk, hogy a mi egyházunk nagyon is készületlen, szervezetlen volt a nagy háborúval és az által a támasztott súlyos helyzettel szemben. Németországban, a lelkészeket és papnövendékeket nem is említve, a diakonusok, diakonisszák ezrei teljesítik eleitől kezdve a samaritánus munkát. Az otthonukból távollevők ott lépten-nyomon találkoznak a nehéz órákban az egyházzal, ennek anyai szeretetével. Nálunk is a kath. egyház a munkások légióját állította sorba a gyógyító, sebeket kötözgető szeretet szolgálatába. Hát a mi egyházunk ?! A harcztereken és a kórházakban most már javult a helyzet. Tábori lelkészeink száma most már több a száznál; sok 100,000 vallásos irat ment már harczterekre, kórházakba. De mindaz, a mi történt, milyen csekélység a tényleges szükséglethez képest! A vallásos iratok ügye már többször megfeneklett a rendel-