Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-10-01 / 40. szám

S most hontalanul, fedél nélkül bolyong Erdélynek épen legmegbízhatóbb két népe: a székely ós a szász. Több, mint egy félmillió magyar van úton Erdélyből, nagyobb szám, mint a mennyire a honfoglaló magyarokat teszik, otthagyva mindenét, a mivel bírt: az országnak az idén legjobb termését, egy élet keresményét, szép faluját, sejtelmesen suhogó fenyveseit, bérczeit, völgyeit. Ah, minő romlás anyagiakban és lelkiekben! Igaz, szerte a hazában mindenütt testvéri szeretet fogadja a nagyalföldtől a dunántúl legtúlsó szegletéig s „búcsálódását," ez kétségtelenül enyhítni fogja s a többi is csak el lesz valahogy; hiszen a társadalom emberfeletti áldozatokra képes s kormányzat és társadalom csak nem hagyja a székelyt a ruthón megett. S bízunk a hadvezetésben is. Bármily fájdalmas legyen a mi romlásunk, a nagy világ-égésnek csak egy bár nekünk legégetőbb fájdalmunk — része s délről már fenyegeti a végzete az oláh rablót s erdélyi bérczeink felé is omlik már — ah, hogv csak most így elkésve! — a lelkes magyar katonák hősi raja s megadja a jó Isten igaz ítélete, hogy a legalávalóbb ország testét azok tépik czafatokra, a kik ellen a legálnokabbul vétkeztek : magyarok és bolgárok s az oláh Hohenzollern álnok eszménye Mihály vajda sorsára jut. Erdély pedig felépül romlásából. 200 esztendeig dúlta török-tatár-labancz s a Gondviselés mégis megtartotta. Meg fogja tartani most is: bízunk kegyelmében s nemzetünk hivatásában. Másként lesz és kell az erdélyi nemzetiségi kérdésnek megoldatnia: nem a „székely nemzet" végével! A tűzfészket, mely leégette a békés szomszédot, nem fogjuk többé tűrni sem a szomszédban, sem portánkon belül; és lesz Erdély — a minek az Isten is alkotta Magyarország fellegvára, jobb keze továbbra is s e jobbkezet nem engedjük megkötöztetni senkinek a kedvéért és érdekéért, A magyar alföld csak egy kis kölcsönt ad vissza, mikor most segít megmenteni Erdélyt. Mi pedig újra megépítjük: búsan suhogó fenyőink csűrökké lesznek, köveinket Kőmíves Kelemen módjára építjük házakká s a sok szenvedés könnyeiben megfehérített lelkű székely nép, kálvinista Sión feltámad megint. Lásd meg Uram romlásunkat, sírásunkat, hallgasd meg imánkat! „Hitünk áll rendületlen, Hogy Isten véd szüntelen!" TÁRCZA. Menekülők éneke. . . . A mélységekből kiáltunk . . . Uram! Millió árva, koldús, hontalan. A falunk lángol, s lelkünk didereg. Az éjszakában ég a napkelet S hazulról mindig távolabb megyünk . . . . . . Irgalmas Isten — virrad-e nekünk ? Nincs békés földünk — nem hív a kalász," Kék völgyben lángkarokkal int a ház, Harang nem csendül, — tornya messze tűnt, Zokogó bánat harangoz nekünk; Koldúsbotunk koppanó honi ág — Irgalmas Isten . . . lesz-e rajt virág? Sötét ég alján nem pirkad mosoly. A bujdosók imája ostromol : Add vissza erdőnk, kéklő bérczeink Hadak útján szikrázzék por megint! — Mert bánatunk —- éj, gyászoló, halott... Könnyünk a csillag, mely rajta ragyog, S milljó galambszárny veri az eget: Irgalmas Isten ... lesz-e napkelet ? Add vissza a dalt, a ringó vetést, Bérezek hevét, a gyermeknevetést, A védő tölgyet kis házunk mögött, Remény-szivárványt, lepke-örömöt . . . ... Bús gond ekével szavunk csöndbe szánt: Irgalmas Isten... add vissza hazánk! Muraközy Gyula. Egy promóczió Leidenben. Az évszázados leideni főiskola épülete még ma is abban az állapotban van, a miben akkor volt, mikor a XVII. és XVIII. században a mi őseink csigalépcsős, zegzúgos folyosóin jártak vagy iiltek le a nagy auditóriumba, ha Összegyűltek kollégiumi istentiszteletre vagy a mikor a kis auditórium magyar pródikácziókat és a zsoltárokat is magyar nyelven hallgatta, Az az idő volt ez, mely Hollandiának történetében „arany század "-ként ismeretes, mikor Leiden nek az volt a szerepe, a mivé Cambridge és Oxford college-jai lettek a modern időkben, a magyar mágnás- ós pénzvilág fiainak atheneumai. Az az idő volt ez, mikor 1626-ról fel van jegyezve a kollégium anyakönyvébe, hogy 25. júliusban beiratkozott vala „II-lustrissimus Petrus Bethlen de Iktár, Comes comitatuuni Hunyadiensis et Mar marosién sis perpetuus, dominus in Huszt etc.", az a nagyreményű ifjú, ki méltó utódja lett volna valamikor a nagy Bethlennek, ha fiatalon sírba nem vitte volna kora reményeit. Meg van írva az is, hogy Tótvárdai Korniss Mihály, a fiatal főnemes udvari tanítómestere együtt iratkozott be vele, valamint, úgy látszik, jóbarátja, a fiatal Dániel János erdélyi nemes. Mennyivel más világ volt ez! Igaz, hogy ekkor Magyarország egy részén török volt az úr, de neki csak pénz és nem a magyar nép lelke is kellett, ki miatt szabadon fejlődhetett a magyar szellem, de Erdély a magyar kultúra középpontja, e kis állani európai tényező vala, Hollandia ós Erdély aranykora egyidőbe esik. Mennyivel más volt ez a világ, mint az, a miről a kollégium anyakönyvének lapjai később az „aranykor" letűntével az 1731-ik évben beszélnek, a mikor okt, 23-án megjelent Eszterházy Antal „princeps Hungarus" franczia^és német,