Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-10-01 / 40. szám

tanáraival (csak a „cubieularius% a vala magyar) és beírta nevét az egyetem anyakönyvébe. De akkor már változtak az idők. Mindezeknél fontosabb vala azonban az a néhány száz magyar ós erdélyi theologus, jogász stb.,. kik itt Leidenben a kollégium homályos, boltíves termeiben hallgatták az orthodoxus és coceejánus mestereket, figyelték ós látták a kis holland nemzet dicsőségét, közben pedig megszólaltatták a külföld különböző kegyes íróit magyar nyelven, kinyomtatták még itt Leidenben s innen vitték haza a kész példányokat a magyar nép hasznára, akkor, mikor, hála Istennek, még nem ültek jezsuiták a határon ... Mikor tehát jó sorsom ezeknek a régi magyaroknak lábanyomát kutatni Leidenbe hozott, szíves készséggel tettem eleget a leideni egyetem német származású, nagytudományií professzora (Windisch) meghívásának, hogy nézzem meg a június 20-ikára hirdetett theol. doktori promocziót, a minek az a nevezetessége is megvan, hogy hölgy az, a kit theol. doktorrá fognak iitni s a kinek disszertácziója a nagy Grefühl-theologus, Schleiermacher predikáczióirói szól. Elmentem, hogy újra átéljem azokat az időket, mikor még magyarokat avattak doktorrá a nagy auditóriumban és hogy nézzek és okuljak az új világból, mikor nő szólal meg theol. kérdésekről, a kikre eddig ráolvasták az apostol szavait „a nők pedig a gyülekezetben hallgassanak ". Különös is volt a helyzet. Az ódon iskolaépület, ininek közvetlen kapuja nem is nyílik utczára, talán ezzel is jelezvén, hogy a főiskolának privilégiumai vágynák és semmi köze a külvilághoz s mely különben most restauráczió alatt van, de a melyben néhány terein boltozata még mindig gerendás; az öreg pedellus, ki fiatalos kedvvel veszekedik még a diákokkal s kinek néhány jelenlegi „professzora" valószínűleg „tanítványa," volt, mert egy fiatal professzort, ki utczai öltözékben egyenesen a szenátus szobájába akar menni, hol a promóczió helye volt megjelölve, megcsípvén a kabátján, bizalmasan odasúgja neki: „Tanár úr, húzza fel a tógáját előbb," ki is akképen cselekedett, belátván, hogy szent az a hely, hová lépni fog. Azután az ódon lépcsők, a zegzugos folyosók, az imént megtekintett nagy auditórium gerendás boltozatával, hol a pedellus sajátságos holland kiejtésemért délafrikai „box" diáknak nézett, egy pillanatra visszahelyezett azokba a nagypipás, hosszú dolmányú és hajú magyar diákok idejébe, s vártam, hogy egyszerre csak eltűnik előlem ez a holland nyelvű pedellus és kutató tekintetemre megszólít egyik a „régiek" közül, ékes latin nyelven, „no amice, mit keresel itt". Pedig hát más idők járnak ma már. Lám az egész társaság, a promovendus tiszteletére összegyülekezett férfiak, hölgyek, aranygalléros, nagybajszú tisztek, meg csupaszajkú diákok ajkán ma már csak a holland szó csendül. A pedellus azonban, még a régi világ szokásaihoz híven, nagy tógájában, lapos sipkájával jár-kel fel s alá — a diákok ingerkednek vele. Egyszerre megszólal a csengő s előttem összeolvad a mult és jelen, a pedellus feldíszített botjához kap, kihívja a promovendust a szülők és rokonok koszorújából, megindul előtte jobbjában tartván a botot, a tógájának két oldalán érczbetűkkel ragyog „Acadeniia Lugduni Batavorum" s a mult mögött a modern kor gyermeke, a tudós nő, majd a rokonok és érdeklődők csoportja indul a szenátus terme felé. Odabenn a hosszú zöld asztal körül ülnek már a theol. kar tagjai, élükön a rector magnificus-szal s az ősz pro motor, dr. Chantepie de la Saussaye P. D., kinek utolsó akadémiai tevékenysége, ez, mert nyugdíjbji megy a jelen tanévvel, megkezdi a „tételek" vitatását. Chantepie de la Saussaye a hollandussá lett hugenotta ivadék, neve, atyjának méltó utóda, nem ismeretlen a theol. tudományos irodalomban, sem a kontinensen, sem hihetőleg az új világban. Azok közé tartozik, kiknek működése a vallástörténet terén korszakot jelent. Utolsó akadémiai ténykedése elé, kit még látni különben sohasem volt alkalmam, magától értetődő érdeklődéssel néztem. Megszólal s a mint a régi világban szokásban volt az egyetemi disputa, kezdi megvitatni egy és más tételeiben foglalt állításait a „Schleiennacher prédikácziói" tudós nőírójának. Az öreg tudós találó szavakkal fejezi ki elöljáróban a Vogelsang A. A. kisaszszony munkája felett elismerését és a nyúlánk fiatal lányka egyszerű ízléses ruhájában a zöld asztal mellett szorongva ül szemben a tudós professzorokkal. Úgy sejtem, hogy más valaki is szorongva ül még ebben a teremben — de a hallgatóság között. Majd a rector magnificus veszi át a szót és utána a többi professzorok intéznek fogas kérdéseket, de a promovendus szerényen bár, de vitatja álláspontját. Végül az elnök felkéri a promovendust és a közönséget a távozásra s a pedellus vezeti őt ismét botosán, ez egyszer és utoljára nem a „zweet-kamer"-be (az „izzasztó-szoba", mely arra a czélra szolgál, hogy mikor a vizsga lefolyása után a tanárok összeülnek tanácskozni a végeredmény felett, a delinkvensnek legyen helye „izzadni") s utána vonul az egész társaság. Jellemző, hogy az egyház részéről beállított professzoroknak is távozni kell, ott benn csak az állami tanárok maradhatnak tanácskozni. Majd ismét szól a csengő s a pedellus hasonló módon indul útra a társaság ólén ismét. Most kinyilvánítja véleményét a promotor, az ősz Chantepie de la Saussaye. Feláll székében s úgy olvassa a doktori bulla szövegét, mely szerint az egyetem fennálló státutumai szerint, a megállt vizsga és vitatkozás, a megírt és kinyomatott értekezés alapján, Vogelsang A. A. k. a.-t a theol. doktorává avatja. Azután leülvén, első szava meleg szerencsekívánás — a szülőkhöz intézve. Különös örömmel látja, hogy a promovendusnak olyan nevelést adott a magasrangú katonatiszt édesapja (ezredes), hogy leánya épen a theol. tudományok tanulására szánta el magát, sőt abból doktori vizsgáig jutott. Ősz fejjel egy jobb kor hajnalát látja ebben. Örömmel tölti el, hogy utolsó akadémiai tevékenysége az lehetett, hogy egy nőt, a leideni egyetem első (Hollandia harmadik) hölgy theol. doktorát promoveálhatta. Az őszülni