Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-09-10 / 37. szám

A mi az előbbi kérdést illeti, röviden azt mondhatjuk talán rá feleletül — óvatosan szólva, mert hiszen temérdek és fontos kivétel felett elnyúló általánosságban beszélünk •—, hogy híveink kegyességében meglehetősen háttérbe szorult és erejét vesztette az, a mi a keresztyénségben speczialiter keresztyén. A Jézus Krisztus személyiségének jelentősége híveinek belső életében, halálának kihatása lelkiismeretünkre, feltámadásának „ereje" ós „haszna" — olyan elemek, a melyek elméletileg távolról sem ismeretlenek (nem arról van szó, hogy nem tanultak volna ezekről), de gyakorlatilag egyáltalán meg nem tapasztalt valóságok hiveink legjobbjainál is nagyon sok esetben. Ezekre nem egyszer, mint egész új dolgokra eszmél fel a magyar kálvinista ember, ha életbevágó módon elébe terjesztik. Évekkel ezelőtt egy hírneves külföldi keresztyén vezérférfiúval utazgatva az országban, egy kirándulás alkalmával betértünk egy magános malomba friss tejet inni. Útitársam tolmácsolásom útján beszélgetésbe bocsátkozott a jóképű, derék molnárral. Római katholikus ember volt. A beszélgetés egy-kettőre vallási kérdésekre fordult s útitársam egyszerű szavakkal, de megkapóan beszélt arról a molnárnak, hogy milyen dicsőséges dolog abban a Megváltóban hinni s 0 neki szolgálni, a ki közös Ura rómaiaknak ós reformátusoknak egyaránt. „Erre mifelénk", szól oda hozzám a molnár, „a reformátusok nem hiszik így az Űr Jézust." Egyházunk egyik kerületi góczpontjának a tőszomszédságában, reformátusoktól sűrűn lakott vidéken voltunk. Nemrégen az erdélyi egyházi élet egyik neves vezérembere mondotta el beszélgetés közben, hogy milyen megütközést keltett környékének református közvéleményében, a mikor Majláth püspök hatása alatt (első éveiben) a róm. kath. templomokon ilyesféle felírások kezdtek megjelenni: „Jézus a mi üdvösségünk", „Jézus a mi reménységünk" stb. Ez már sok, még a római katholikus egyháznál is! — így gondolták. Lehetne százával idézni példákat. Szinte mindennapi tapasztalat, hogy ezzel az idegenkedő kritikával találkozik buzgó, egyházias hivek részéről is az evangelizáló mozgalom: „Minek beszélnek mindig Jézusról?" Ezzel szemben meg kell csinálnunk a leltárát a meglevő élő hittartalomnak. Elevenen megmaradt a jóságos isteni gondviselésben való hit. Inkább az élet külső körülményeire vonatkozólag természetesen, termésre, egészségre, gyermekáldásra stb. mint belső lelki szükségletekre. Itt érvényesül a predesztináczió gondolata is, megfosztva természetesen tulajdonképeni tartalmától Isten üdvözítő és országát diadalra vezető örök végzésétől. Nagy hatalma van a lelkek felett az isteni igazságszolgáltatás gondolatának is. Ez a megalapozása a legtöbbször az erkölcsiségnek. De hiányzik megint a felfogás keresztyén szellemisége : külső áldások és külső csapások fejezik ki Isten jóváhagyását vagy ítéletét. Es hiányzik a megigazulás ós újjászületés nagy „örömhíre", mely szerint a „harag" alól van átmenet a „kegyelem" világába. Van némi bizonyosság a lélek halhatatlanságáról, sajnos, az „élő reménység" erőteljes vigasztalása nélkül. Jobbadán csak az énekünk tud arról, hogy „örömökké" változhatnak félelmeink a nyitott sírnál. A valóságban legjobbjaink is vigasztalanul, legfeljebb „megnyugvással" állnak a halál sötét rejtélyével szemben. Mindez csak nagyon felületes portyázás egy olyan kérdés területén, melyet alapos munka alá kellene venni. Ilyen elnagyolt szemle után is talán abban lehet összefoglalni benyomásainkat, hogy hiveink nagy részében élő ereje van sok mindennek, a mit az újtestamentum az ó-tól vett át örökségképen, de elerőtlenedett az, a mi jellegzetesen az Új-nak az ajándéka. Vagy talán helyesebb volna ez a megkülönböztetés: jellegzetes kegyességünkben van meglehetős ható szerepe olyan elemeknek, a melyek (hogy a Harnack népszerűvé vált kifejezéseit használjuk a „kettős evangéliumról") a Jézus által hirdetett Evangélium tartalmát teszik (de ezek az elemek is elerőtlenedve, eldurvulva kerülnek elő); de nincs ható szerepe azoknak az elemeknek, a melyek a Jézusro7 szóló Evangélium tartalmát teszik. A miket Jézus földi életében tanított, azok némileg vérünkben vannak még. De az, a mi Jézus Krisztusból a benne hivők lelkében kibontakozott. a mikor mint egész, befejezett reveláczióra tekintettek vissza 0 reá és róla szerzett élményeikre, ez hiányzik belőlünk. Kétségtelen, hogy ez az utóbbi volt mindig a keresztyénség tulajdonképeni ereje (ha már különválasztva mérlegeljük a kettőt). És az is bizonyos, hogy egyházi újraéledésünk ennek a hiányzó gazdagságnak a visszaszerzésétől függ. A gyakorlati jelentősége abban van a felvetett kérdésnek, hogy két szélsőség között kell megtalálnunk a kötelesség útját. Az egyik szélsőség (és nem egy gyakorlati példából ismerjük már) abban állana, hogy csak a hiányokat látnók és semmi meglevő értékkel nem számolnánk. Ez más szavakkal azt jelentené, hogy evangelizáló mozgalmainknak úgy kell közelednie híveinkhez, mintha pogányokhoz mennének, mintha egészen új vallást hirdetnének nekik. A másik szélsőség volna: a meglevő értékeket any: nyira (túl-)becsülni s a nagy szegénységet annyira szépítgetni, hogy kimondjuk véleményünket: „a magyar természetből következik, hogy lelkivilágunkban ezek a gondolatok dominálnak, mások meg nem. A turáni mentalitás nem veszi be a „krisztoczentrikus" kegyességet". Alapos utánajárással ki fog tűnni, hogy nem faji sajátosságunk a keresztyénségünknek ez a vérszegénysége, hanem történeti okai vannak. Vagy bizonyos theologiai irányzatok hatása szülte, melyek a mult nemzedékeket nevelték. Vagy egyszerűen arra kell visszavezetnünk, hogy az egyház nem dolgozott tulajdonképeni feladatán, tagjainak építésén, mert el volt foglalva figyelme politikai nagy érdekekkel; s az így elhanyagoltan maradt mezőn hamarabb kivesztek azok a plánták, melyek állandó gondozást igényelnek, mert ajándékképen kerültek egy ma-