Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)
1916-09-03 / 36. szám
kekre rakott. Az első harczban egy egész világ omlott össze és a romok felett egy új lelkivilág emelkedett a réginek helyébe. Új szellem ejtette hatalmába a szíveket és termékenyítette meg a lelkeket. Uj vágyak, új törekvések, új eszmék és új ideálok emelték és vezették a népeket, hogy a vajúdó századok az evangelium ereje által ismét meg ismét újjászüljék a nemzetek erkölcsi életét. Másfélezer év múlva a Krisztus evangéliumának ismét erős harczot kellett vívnia a hit és lelkiismereti szabadság érdekében. És ebben a második harczban is a Krisztus lelke ragadta meg a szíveket. Ez a lélek szállt küzdelemre, hogy összetörje a népek szolgaságának jármait és visszaküzdje az egyéni hitnek örök jogait; s a népélet mindéit részére, minden viszonyára kiárasztotta a szabadság áldásait. Ezt a harczot a reformáczió küzdötte meg. A reformáczió által diadalra vitt egyéni hites gondolatszabadságán épült fel az újabb kor egész kultúrája. A mi szépet és nemest a művészet és költészet s az emberszeretet megalkotott, mindazok a lelkijavak annak a szellemnek képezik nemes gyümölcseit, mely Krisztusban lépett be a világtörténetbe és a mely eddigelé kétízben mutatta meg világhódító erejét és az egész életét átható hatalmát. Azonban, tiszt. Értekezlet! ne ringassuk magunkat abban a téves hitben, mintha a Krisztus evangéliumának, mely nemzeti szabadságunknak is szent palládiuma, többé nem kellene harczot vívnia. Ez a véres világháború, mely most elménknek minden gondolatát, szívünknek minden érzését leköti, szomorúan bizonyítja, hogy a harcznak még nincs vége, mert a Krisztus evangéliumának szelleme még nem hatotta annyira át a lelkeket és szíveket* hogy az emberek a kardból sarlót kovácsolnának s a bűnös szenvedélyeket a szeretet, türelem és kölcsönös engedékenység evangéliumi szelleme által megfékeznék. De vigasztaljon az az édes remény, hogy bár az önző érdekek, bűnös szenvedélyek még ma is harczot vívnak nemcsak a csatamezőn, hanem a szellemi élet terén is, mindazonáltal a Krisztus evangéliumával szemben minden tusakodás hasztalan, mert egyedül csak az képes kielégíteni az igazság után sóvárgó és éhező lelkeket. Nekünk tehát, a kik letéteményesei vagyunk az evangélium örökkévaló igazságainak, folytatnunk kell azt a munkát, melylyel Krisztus az ő tanítványait megbízta. Gondoskodnunk kell arról, hogy a mennyei kenyér a mi kezeink között el ne fogyatkozzék és az evangélium sava meg ne ízetlenüljön. Harczot kell vívnunk a Krisztusért, a Krisztus nevében. E harczban fel kell öltöznünk az Istennek minden fegyverét, hogy diadalmaskodjunk külső és belső ellenségeinken, a kik szüntelen tábort járnak, hogy lerombolják a hitnek oltárait és a ridegen számító önzést ültessék a krisztusi szeretet királyi székébe. Családi, társadalmi ós nemzeti életünk ezer meg ezer sebtől vérzik. Romlás fenyeget s mindenfelé a pusztulásnak, sok tekintetben az erkölcsi züllésnek jeleivel találkozunk. Nem lehet tehát sürgősebb feladatunk, mint az evangélium savával megóvni a rothadástól az erkölcsi életet. Élő hitet és szeretetet kell a szívekbe oltanunk s élő hittel ós munkás szeretettel igyekezzünk meggyőzni népünket a felől, hogy csupán a magasabb lelki élet kincseinek bírása teheti boldoggá e földön az embert s mentheti meg a pusztulástól a népeket. Szántsunk új ugarakat és ne vessünk tövisek közé. Vessünk igazságot és aratni fogunk szeretetet. Ha nem fogjuk szégyenleni a Krisztus evangéliumát ; ha hűséggel végezzük a reánk bízott munkát: akkor nem marad el az áldás; akkor békében és harczban erősek leszünk. Ezzel az óhajtással és jó reménységgel üdvözlöm lelkészi értekezletünk megjelent tagjait s tanácskozásunkat — a jó Isten áldását kérve — megnyitom. A MI ÜGYÜNK. Losonczi konferencziánk. II. A lelkipásztor egyéni életével foglalkozó kérdések során a harmadik nap dr. Ravasz László ezt a kérdést bonczolgatta: Miért vannak ellenségeink és hogyan viselkedjünk azokkal szemben ? Abból indult ki, hogy a papnak kell, hogy ellenségei legyenek, mert baj, ha nincsenek ellenségei. Ugyanis vagy áltatja magát, hogy nincsenek ellenségei, vagy megalkuszik mindenkivel. Azért szükséges, hogy ellensége legyen a papnak, mert vannak ellenségei az evangéliumnak, az igazságnak, a szentségnek. De nem igaz ennek a tételnek a megfordítottja, hogy mind jó pap az, a kinek ellenségei vannak. Minden férfin a legtöbbet az ellenfelei neveltek, az embert a barátai csak elkényeztetik. Ezért a lelkipásztor is minden ellenségének szinte hálával tartozik. Minden ellenségnek van valami kis igazsága. Adjunk ellenségeinknek találkozót az élő Isten előtt a magunkbaszállás, az áhítat óráiban, mert mind mi, mind az ellenségeink annak vagyunk a gyermekei. Az ellenségeskedés ezzel már majdnem meg is van döntve: a barátságot ugyanis egyoldalúlag is fönn lehet tartani, míg az ellenségeskedéshez mindig legalább két ember kell. Miután önmagunknak mindenkor parancsolhatunk, a második ember mindenkor hiányozhatik. Ezért elmondhatjuk : bár kell, hogy ellenségeink legyenek, szükséges, hogy mégse legyenek ! A sorozat negyedik témája volt: A mindennapi imádság és bibliaolvasás, mint a papi hivatás eröforrqsa. Forgács Gyula péczeli lelkész mélyen szántó előadása vezette be a tárgyalást. Legelőször arra a kérdésre kívánt megfelelni: azért kell-e inkább imádkoznia és bibliát olvasnia a papnak, mert lelkipásztor, vagy azért, mert keresztyén ember? Szerinte az utóbbiért. A keresztyén életben nincs megállás : vagy fölfelé, vagy lefelé megyünk. A papnak, mint keresztyénnek, növekednie kell. De természetesen a papnak azért is kell imádkoznia, hogy jó lelkipásztor lehessen. Mi is tudni vágyunk sok mindent, mint a tanítványok, de Jézus nékünk is ezt mondja: Ez nem a ti dolgotok, de vesztek erőt. Mint a szőlő a földből erőt vesz, magában átalakítja, azután az édes gyümölcsben kiadja: mi is Krisztusból, a szőlőtőből erőt veszünk, magunkban átalakítjuk, azután tovább adjuk híveinkbe. Élő összeköttetésben kell lennünk az Istennel. Ennek