Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-07-09 / 28. szám

belábad, most már az örömtől. Hálálkodnak, kérnek, visszavárnak ... A barakkok napsütötte oldalán kint üldögélnek a lábbadozók. Fénytelen szemeik szinte szenvednek a világosságtól. Arra megyek, észrevesznek, némán köszöntenek. Felismerem bennük az én nyájamat. Lehetetlen tovább mennem. Közéjük vegyülök. Beszélgetünk. Az élet vágya szól mindegyikből. Én aztán arra az igazi Életre igyekszem terelni a szót. Szívük mintha fogékonyabb volna most ez iránt is . . . Majd vége szakad a beszélgetésnek. Hozzák a postát, a rég elhagyott édes otthon üzeneteit. Elbúcsúzom tőlük. Tisztességesen köszöntenek, a tiszavidékiek legilledelmesebben s én jólesőleg állapítom meg, hogy a szeretetteljes közvetlenség még itt, katonáéknál sem esik a tekintély rovására. így gondolkozik a kórházparancsnok-főtörzsorvos is, ki nagyon méltányolja munkámat s osztrák ember létére nem egyszer fejezte ki nagyrabecsülését vallásunk, magyar nemzetünk iránt. Június 8-án, a koronázás emlékére tartott istentisztéleten pedig a magyar királyért, hazáért mondott német imádságot velem imádkozta az egész parancsnokság; mikor a Himnusz utolsó akkordjai is elnémultak s az ünnep véget ért, egy nyíregyházi presbiter úgy nyilatkozott, hogy az ilyen aktus fölér egy kis győzelemmel. Talán igaza is volt . . . Fájdalom, itt is vannak „új" magyarok. Rendületlen nyngotisták, futuristák, elsőrendű szocziológusok, modern irodalmárok, a Galilei Kör, Nyugat és Világ emlőin felcseperedett intellektuellek. A tiszti étkező magyar asztala ezektől hangos. Tehát nem ápoltak, de ápolók, orvosok, gyógyszerészek. Honszerető lelkünk ha szomorkodik, ha örül, ha remeg, ha reménykedik, ha csügged, ha lelkesedik —ők mindig egyformák, czinikusak, fitymálódók, minden patriotizmust megvetők. Milyen jó, hogy ' ezeréves hazánk védelmét nem ezekre bízták! A hű védők ugyan csendesek. Naponta robog be velük a hosszú kórházvonat. Sápadtan, elcsigázottan tekintgetnek körül. Szólok hozzájuk. Megértenek, felelnek. Istenem, magyarok! Öegapák, fiak, unokák vegyest . . . Egy darabig megnémulok előttük, de aztán erőt veszek magamon s megindultan kérdeni tőlük: atyámfiai, hát mégsem olyan rongy portéka az a haza, hogy érte enynyit kell szenvednetek; hát mégse bitang jószág az az ezeréves örökség, hogy érette ekkora áldozatokat hozni érdemes ? . . . Milyen szép, okos, kedves, boldogító feleleteket kapok! . . . Hjah, ezeknek élete a magyar földben gyökeredzik! Ezeknek élete nem a gyökereszakadt, akármi szelektől hajtott, ballangkoró futó, hazátlan élete. Ezek megtanultak Istent, hazát szeretni. Eszük járása egészséges, szívük tiszta, becsületes. Lelkük hite, honszerelme félreérthetetlen, ravasz kimagyarázásokra nem szorul. Csak gyógyuljatok meg, csak legyetek újra erősek, csak menjetek haza, magyar testvérek! A nemzet kívánatos jövendője csak rajtatok, tibennetek épül! Öry Lajos. BELFÖLD. Diákok. ... Arrafelé borzas, dunántúli hegyek nézegetik magukat a siető Dunában. Csöndben álldogálnak egymás mellett, mint egymás kezét fogó gyerekek. A kósza felhők, mint megannyi nehéz, mindent befödő gondolat, beleragadnak ezekbe a kóczos óriás fejekbe és lassan sok szomorú könnycsepp lesz belőlük. Távol egy magas, büszke homlokhoz hasonlító hegyhát, komolyan, parancsolóan néz bele a ködlő meszszeségekbe, a hol már csak olyannak látszik a Duna, mint egy sebtében földre dobott, kanyargó ezüstszalag. A hegy alatt szikla van. Hiú gonddal rejtegeti azt, zöld, üde lombokkal ékesíti magát, szerény, mosolygó vadrózsabokrokat tűz föl, de a kemény, terméketlani szikla — mint sok lélek mélyén az önzés — minduntalan előbukkan, megszakítja az élet külső, tarka pompázó rétegét. Ez Dobogókő. ... Az a vándor karaván amott, a melyik a dömösi csöndesen alvó házak mellett, szeszélyes, meredek ösvényeken jókedvvel, az élet öntudatos erejével tör fölfelé — azok a diákok, az Ev. Diákszövetség dobogókői konferencziájának tagjai. Néhány tizen jöttek az ország minden részéből. (Igaz, hogy még négy más konferenczia gyűjti más vidékeken az ország diákságát.) Jöttek, hogy egy hétig lakói legyenek a két turista menhelynek, hogy hatalmas perspektívák nyíljanak meg előttük, hogy lássák, érezzék, hogyan fakad a sziklából élet; hogy mint isteni Mesterük, ezen a magas hegyen ők is leszámoljanak kísértéseikkel. Diákok ... Az a kis .szőke apró gyerek — a háziasszony iia — ámulva nézi ezeket a jókedvű vendégeket. Délután víg nevetés, „nagy méta", dobog a kő a futó lábak alatt, felhőket söpri a titkár felütött labdája, séták, hangok kelnek, mintha a néma nagy erdők beszélgetni kezdenének, de délelőtt és este, benn, különös dolgok történnek. A kis, gerendákból összerótt házon át énekek, lágy, tiszta dallamok suhannak az ég felé. Azután szavak . . . halk szavak, mint az erdei patak habjai, jönnek és a diákok délelőtt és este, a két szál remegő gyertyaláng félhomályában ülnek figyelve, mozdulatlanul, komolyan, mintha az életük függene attól a pár szótól... . . . Kíváncsi kis apró szőke gyerek hogy elámulna, ha megtudná, hogy azok a szavak valóban élő víznek folyamai, melyek tisztitó erővel zúgnak át a lelkeken. Hogy abban az egyszerű, barna turistaházban látomások születnek jobb, igaza bb életekről, egy tiszta, harmattiszta, jobb idők hajnalán születő, újjászülető magyar ifjúságról. Hogy a régi prófétákat elhívó szavak újra zendülnek. Hogy ezek a diákok a lelküket égetik tiszta ércczé, értékké. Hogy ebben az óriási főiskolában, melynek kupolája a csillagos ég, tanterme egy kicsiny fakunyhó, tankönyve az evangélium — emberek ébrednek embervoltukra, felelősségükre társaikkal, nemzetükkel a világ-