Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-06-25 / 26. szám

Ok nem dárdával és paizzsal jártak, hanem a seregek urának nevével. Életükben, örök harczaikban főgondjuk volt az ő törvényére. Az egyikről föl van jegyezve, hogy huszonhatszor olvasta el a Szentírást, a másik tizenkét­szer az egészet és harminczszor az újszövetséget." A hit ereje tartotta meg ezt az országot, ezt az egyházat, az ő neve, az a lélek, mely megelevenít, még a romok és a pusztulás közepette is épít. Tudakozzuk csak a régi írásokat, a feleletből egész nagyságában kibontakozik az, mennyi megtartó erő van a hitben! „Olvassátok át meg át, mondja Kolozsvárott tartott beszédében, miként én sok ízben olvasom a ti nagyanyáitoknak, azoknak a megtört szívű, de nagyszívű asszonyoknak naplóit, leve­lezéseit, uti emlékeit, melyeket elhagyattatásaikban, vagy üldöztetéseikben férjük, vagy fiaik sorsán való keserű­ségeikben nem a világ számára jegyezgettek : csudálni fogjátok, a hitnek micsoda erejével hatotta át szívüket az ő neve! Ássátok ki tudós iskoláitok és templomaitok fundamentumát, azok legalsó szegletkövén megtaláljátok bevésve az ő nevét. És szálljatok le ezekből a magas­ságokból azokba a völgyekbe, a melyekben a ti csendes ekklézsiaitok rejtőzködnek: öt-tíz háznép egy-egy ros­kadozó templom körül: mi tartja még és össze őket nemzetünknek és egyházunknak?" A megelevenítő lélek erejét látja nemzeti és vallási hőseinkben és a vértanukban, de akkor indul meg való­jában, a mikor az ezrekről, a névtelenekről beszél, a kik erősek tudtak lenni ama léleknek általa. . „Tudjátok-e, mondja egyik egyházi beszédében, mit csudálok én sok­kal inkább, mint a nagy mártírokat, a kiknek nevét a történelem koszorúba fonta? Azokat, a kiket régen el­felejtett a világ. Magát a nyájat, mely nem széledt el, midőn a pásztorok meg voltak verve, azokat a pásztor­talan gyülekezeteket, a kik fából faragott, sövényből font templomocskáikat bajjal, gonddal összerójják, s ha buj­dosniok kell, viszik tovább mint frigyládát; az egyház­nak azt a sötét és mégis tündöklő korszakát, midőn egy árva gyülekezetben évtizedig nincs tanító, nincs őrálló s benne mégis senki el nem hidegül, el nem tántorul, megtartja, a mi nála van, s bár nem hangzik hallható szóval, mégis él a szívben a lelkesülés: „ Uram, kihez mennénk? Örök életnek beszéde vagyon tenálad 1" Baksay Sándor, a ki a leglényegesebbet hozta magával a lel­készi pályára, cselekedeteiben ós szavaiban gyakran ad kifejezést annak az igazságnak, mely szerint: „a lélek az, mely megelevenít". Az intézmények, a törvények em­berileg fontosak a külső rend fenntartása szempontjából, de a megtartó erő mégsem ezekben van. Szilárd meg­győződése, hogy az egyház fundamentuma, reménysége, vagyona, fejlődésének, virágzásának záloga, a hívek egy­háziassága, Krisztushoz való ragaszkodása. A küzdelem csak alakot cserél, de lényegileg megmarad, sőt növekszik. És e küzdelemben az aratja a diadalt, a mi eddig : a hit, az a bizo­nyos lélek, amely megelevenít. Baksay Sándor nem kérdi, vannak-e kényelineskedők, a kik a protestantizmus alatt va­lami a.minden kötelezettségtől és az írás kijelentéseitől való függetlenséget gondolnak és értenek, de ha vannak ilye­nek, akkor ezeknek ezt üzeni: „Ha ők csak azon fel­tétel alatt hiszik és vallják a protestantizmust, hogy az ne kerüljön nekik semmibe, ha ők csak azon feltétel alatt akarják magukat Krisztusnak adni, hogy reájuk semmi áldozatot ne rójon, mi jogon merik képzelni, hogy ők tanítványai, megváltottai annak, a ki ezt mondotta: „A ki fel nem veszi az ő keresztjét s úgy nem követ engemet, nem lehet az én tanítványom". Annak, a ki ezt mondotta: „A ki énfelőlem bizonyságot tesz az em­berek előtt, én is bizonyságot teszek őróla az én mennyei atyám előtt, a ki engem megtagad az emberek előtt, azt én is megtagadom az én mennyei atyám előtt." Minden, a mi nagy, áldozattal jár. Baksay Sándor a szószéken, a szószéken kívül egyaránt hangsúlyozza, hogy a keresz­tyén élet önfegyelmezési kíván, ez az alapja a valódi szabadságnak. „Ha a ti hitetek, mondjy, egyik tanításában, valami nagyobb küzdelmet követelne tőletek : nem kell azt hinni, hogy ez valami ritka, szokatlan, hallatlan eset .. . A jónak a rossz, az igazságnak a tévelygés elleni harcza olyan régi, mint maga a világ." A keresztyén, az apostol tanítványa a nagy titkot fejti meg: szenvedve örülni. Baksay Sándor szívesen mutat e tényre, mely tény ma­rad, ha el is zárjuk előle szemeinket. „A hit hőseinek lánczolata, így szól, fölnyúlik a reformáczióig, onnan fel a negyedik századig, őelőttük az apostolok első követei és Szt. Pál, a római birodalom első meghódítója és még feljebb az Isten prófétáinak hosszú rendje, kiknek vére az örökkévalóhoz kiált és felettük ül az, a ki több, mint mártír, a vasvesszővel vert, a tövissel koronázott, a ke­resztjót vivő embernek fia." Baksay Sándor ismerte hallgatóit, ismerte a körü­lötte folyó, sokféleképeji változó életet. Prédikáczióiban a legszívesebben ebből indul ki, de aztán csakhamar emelkedik. Az ismert, az erzékek alá eső az ő emel­kedésének lépcsője az eszményi felé ; miközben szól, jó­formán csak azt hívja életre, csak azt állítja bele a lá­tás gyúpontjába, a mi a lelkekben Öntudatlanul él. Szelíd,* vonzó, idillszerfi egyszerűsége, a mellyel az életet köz­vetlenül szemléli, megkönnyíti az elvontabb eszmék meg­értését is, a mi az érdeklődést fokozza. Nem hangos, nem feltűnő, harmonikus beszéd közben bizonyos köny­nyűséggel emelkedik. Leng, mint a sirály a habok felett. Közben a hallgató előtt feltárul a nemesebb világ képe, tágul a látóhatár, az ember a dolgokat az egésznek néző­pontjából — sub specie aeternitatis — szemléli. Baksay Sándor prédikáczióinak megfelelő méltatása szélesebb kereteket igényel, ezek között külön helyet az, mit és mennyit nyert másoktól és mit merített a saját lelkéből. De bármit mond is, azt a saját szelleme, fel­fogása erejével áthatja, egyszerűen beszél, minden szavát áthatja, bevilágítja költői géniuszának fénye és mindegyik beszédében kibontakozik annak a nemesebb világnak a képe, a melyben él. Milyen egyszerűek és mégis mennyi vigasztalással telvék gondolatai, pl. a kis koporsó fe­lett, a kis halott felett, „a kinek az élet egy veritékcseppet

Next

/
Oldalképek
Tartalom