Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)
1916-06-25 / 26. szám
családalapításra még csak gondolni sem, hacsak kenyérkereső élettársat nem választanak maguknak! Még nagyobb nehézség az, hogy lelkészeinknek és tanítóinknak legalább ! ) /] 0 része faluhelyen szolgál, a hol nincs középiskola, így gyermekeiket már az elemi iskola elvégzése után csak idegen helyen taníttathatják. A kiknek másutt tanuló gyermekei vannak, azok tudják, mit, helyesebben mennyi költséget jelent ez manapság ?! Valamikor diákjaink nagyrésze csaknem ingyen, jórésze csaknem saját erejéből végezte el nemcsak a fő-, hanem a középiskolai tanulmányait is. Ezek a „régi jó idők" — sajnos — már elmultak : ma már a legritkább, esetek közé tartozik az ilyesmi. Évről évre szinte ijesztőbben drágább lesz a közép- vagy polgári iskolába, képzőbe, kereskedelmibe járó gyermekek taníttatása. Ezeket az egyre fokozódó terheket már a háború előtt is alig-alig bírta a legtöbb helyütt szerény lelkészi vagy tanítói javadalom. A szédületes drágulással pedig odáig jutottunk ma már, hogy 2—3 másutt tanuló gyermek fölemészti igen Sok lelkész és tanító minden javadalmát! így igen sok lelkészünk és tanítónk számára hovatovább alig marad más választás hátra, mint az, hogy vagy adósságokba verjék magukat, vagy mondjanak le gyermekeik továbbtaníttatásáról! A szülői szív ez elé a nagy dilemma elé állítva, a legeslegritkább esetben képes a másodikat választani. Mindenről hajlandóak vagyunk és le is tudunk mondani: a kényelemről, a városi szórakozásokról, a megfelelő társadalmi környezetről, az állásunkhoz illő ruházatról, a nyári üdülésről stb., csak egy dologról nem hajlandó és nem tud a szülői szív lemondani: arról, hogy gyermekei jövendőjét ne igyekezzék, ereje megfeszítésével is, Istentől adott képességei szerint megalapozni! Még egyről nem tudunk lemondani: arról, hogy élettársunk, a kivel jó és rossz napokat együtt töltöttünk, örömet, bánatot hűségesen megosztottunk, özvegysorsra jutva ne tudjon tisztességesen megélni. Egybe nem tudunk és nem akarunk belenyugodni, hogy az özvegy lelkésznek a vasúti bakter vagy a hivatalszolga özvegyével egy sorba kerüljenek a jövőben is, mint — sajnos — manapság! Vannak a lelkészi és tanítói pályának még más kiáltó sebei és bajai is, a melyek szintén sürgős orvoslásra várnak. Ezek közül egyre a „Lelkészeink és tanítóink betegsegélyezése" czímtí czikkünkben is rámutattunk. Ezek közé lehetne sorolni a választások mai tarthatatlan rendezését is stb., a melyekről alkalmilag szólunk majd. Mindezek a sebek sürgős orvoslást igényelnek, ha azt nem akarjuk, hogy theologiáink és tanítóképzőink a béke napjának fölragyogása után meginduló új élettel el ne néptelenedjenek ! Mik tehát a legsürgősebb teendőink ? Szerintünk a következők: 1. Biztosítsunk lelkészeink és tanítóink számára állandó családi pótlékot, mely kétszer akkora legyen a másutt tanuló, mint az otthon lévő gyermekek után. 2. Szervezzünk mielőbb minden középiskolánkkal kapcsolatban, különösen a meglévő konviktusok mellé, olcsó internátusokat, hol a lelkészek és tanítók gyermekei kedvezményes árért nyerjenek elhelyezést. 8. Theologusaink és tanító,jelöltjeink számára internátusainkat a lehető legrövidebb időn belül teljesen ingyenessé kell tennünk. 4. Szerveznünk kell mielőbb az egyházhivatalnokok beteg segély zö intézetét. 5. Rendeznünk kell a lelkészözvegyek mai tarthatatlan nyugdíj viszonyait és pedig lehetőleg - - miként minden pályán — elhunyt férjeik javadalmát és nyugdíjigényét is tekintetbe véve. Dr. K. 1. TÁRCZA. Baksay Sándor. II. Baksay szinte kereste a lapidáris egyszerűséget, midőn arról számol be, a mi eddig vezette, ámde ez a rövidség kapcsolatban annak a félszázadnak eredményes munkájával, a tények erejével hat, és ne kerülje el a figyelmet, hogy az, a ki így beszél, Kálvin ismeretes szavait alkalmazza magára : haszontalan szolga vagyok, ha vaiami jó van bennem, az a kegyelemnek ingyenajándéka. Az öreg Baksay Sándor a püspöki székben a lelkipásztor alázatosságának. vidámságának, bölcseségének bélyegét hordja homlokán, mely nem fuvalkodik fel, meg lévén győződve arról, hogy kegyelemből vagyunk, a mik vagyunk. Ha azt a gondolatot keressük, a mely predikácziónak középpontjában áll, ez abban foglalható össze; a mit az írás így fejez ki: „A lélek az, a mely megelevenít." „Vannak árvaházaink, vannak keletkező egyházaink, roskadozó templomaink, így szól egy alkalommal idevonatkozólag, ha azokat mind a hivatalos egyházra bízzuk, nem lesz belőlünk semmi, egyházi életünk egy matematikai organizmus lesz lélek nélkül, a Krisztus lelke nélkül; a lélek nélkül, mely megelevenít." A lélek az, a mi megelevenít! Baksay Sándor az egyház múltjára szívesen tekint vissza. Titáni, démoni harczokkal van ez telve, a mikor mint fekélyt égették, mint elmaradt inferioritást üldözték, a kritika és a gúny savával öldökölték. Ám újra és újra érezhetőbb lett minden támadás után a lélek megelevenítő hatalma. Baksay Sándornak ajkairól mindig csendes vidámsággal egyenletesen folyik a beszéd, de akkor, a midőn azoknak buzgóságáról szól, a kik, míg egyik kezükkel a magyar szabadságot védelmezték, a másikkal az anyaszentegyházat oltalmazták, egyszerűen nemes, szabályos beszédéből szokatlan erővel sugárzik ki a benső hévség. „Tudjátok, így szól, mit csudálok én a legjobban ezekben a hadakozókban?
