Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-06-18 / 25. szám

TANÉVVÉGI GONDOLATOK. I. Isten segítségével immár a második háborús tanév végéhez érkeztünk. A mikor a háború megkezdődött, azt hittük, néhány hét alatt vége is lesz. Lett belőle egy év ... két év... Hamarosan beletaposunk a harmadikba is.. . A jó Isten bizonyára megkímél minket attól, hogy ebből is egész háborús esztendő váljék... Az e fölött való aggodalom tölti be lelkünket most, a második háborús tanév végén is. Iskoláink az egész vonalon megérezték, nagyon is megérezték a nehéz, háborús esztendőket. Hiába, mégis csak igaza volt a régieknek: a harczi zajban hallgatnak a múzsák. Nehéz őket a tanároknak, tanítóknak megszólaltatni. De a tanuló ifjúság is nehezen hallja meg a nagy harczi zajban halkan szóló szavukat. Nem is csoda: nagyoknak, kicsinyeknek a lelke máshol jár, máshova száll most... A tanítók lelke ott van fiaiknál, rokonaiknál a véres harczmezőkön, a tanítványoké apáiknál, idősebb testvéreiknél. Csak féllélekkel taníthat a tanító, tanulhat a tanuló ... A legalsó és legfelső oktatás érezte meg leginkább a háborút. Elemi iskoláink jó részéből elvitték a tanítókat. Vagy összevont tanítás folyt vagy a lelkészek, segédlelkészek tanítottak vagy szünetelt a tanítás. A hol taníthattak is, a későn kezdett tanévet még korábban kellett befejezni. Szükség van ilyenkor, a mikor az erős, izmos karok puskát emelnek, kardot forgatnak, a legkisebb gyermek munkájára is a ház körül és künn, a földeken. Középiskoláink külső képe változott a legkevésbbé. Mindössze némi apadás a tanárok és a tanítványok számában. Néhány új arcz a tanárok sorában, egy csomó heted-nyolczad osztályú diák gomblyukában meg az év végén a besoroztatást jelző nemzetiszínű szalag... De a diákok rémének, az érettséginek, a képesítő vizsgának a képe annál inkább megváltozott. A diákok fele, néhol még nagyobb része máshol tesz most érettségit, képesítőt. Karddal írja az írásbelijét, puskaropogással, ágyúszóval teszi a szóbelijét. Ezen az érettségin, ezen a képesítőn fiaink küzül senki sem bukik meg. de — fájdalom — sokan, nagyon sokan esnek el... Főiskoláinkon érzik meg talán a legjobban az immár megismétlődött háborús esztendő. Egészen elnéptelenedtek ... Nem is lehet ilyenkor jogot tanulni, mikor a világháború csaknem minden jogot halomra dönt és egyedül az ököljog érvényét ismeri el. .. Bajos is ilyenkor filozófiát tanulni, a mikor csak az életről, a halálról elmélkedhetik csaknem mindenki... S ki tanulja most idehaza az orvosi tudományokat, mikor a csatatereken, a kórházakban ezer meg ezer újabb orvosra volna szükség ? ! Még theologiáink is nagyon megérezték a háborús esztendőket. Hallgatóink száma nagyon megcsappant. Új hallgatókat nehezen kapunk. Még mielőtt beiratkoznának, besorozzák és részben el is viszik őket. A kit elvittek. azt a háború vége előtt nem is eresztik vissza. Az idén sem eresztették. Hiába igazolták ők, igazoltuk mi theologus voltukat, hiába biztosította ezt a honvédelmi miniszter rendelete a hallgatók utolsó három évi átlaga számára! A kik megmaradtak, azoknak a jórésze is részint kórházi szolgálatot végzett, részint tábori lelkésszé lett papokat helyettesített. Mind a két téren még több tlieologusra lett volna szükség. A hányat csak lehetett, odaadtunk. Betegeink, árván maradt gyülekezeteink, vallástanítók nélkül maradt gyermekeink : ezek most az elsők. A theologiai tudományokra csak ezek után gondolhatunk. A mindennapi élet türelmetlenül kér, követel, nem vár: a tudománynak kell meghoznia az áldozatot. Zúgolódás nélkül meghozzuk ezt az áldozatot is, hiszen most mindenkinek föl kell áldoznia mindenét, a mije csak van, csak hogy minél hamarabb fölragyoghasson reánk újból a békesség szent napja! A béke azonban korántsem fogja visszaállítani a régi állapotokat iskoláink és egyházi életünk terén sem. Egész sereg új problémát tár majd elénk, a melyek nem kevésbbé nehezek, mint a háborús problémák. Ezeket is meg kell oldanunk! Ezekről majd legközelebb szólunk. TÁRCZA. Baksay Sándor. I. Néhány nap múlva lesz esztendeje annak, hogy boldogemlékű püspökünk meghalt. Arczának vonásai még emlékezetünkben vannak, emlékezetünkben vannak mély tekintetű szemei, melyekben gyermeteg, de gazdag kedélye tükröződött vissza, még hallani véljük szavát. Beszéde, egykor a szívek mélyéig ható hangja az utóbbi időben, emlékezünk reá, elvesztette érczét, mint nvelvtelen harang, (le jóságos arczkifejezése megmaradt akkor is. Kötelességéhez híven jelen volt a kerületi gyűléseken. Keveset, vagy épen semmit sem beszélt, csak égő szemei beszéltek: „megnémultam és nem szólok, csak cselekszem az én mennyei atyám akaratát. Szűnj meg cselekedni, parthoz közeledő hajó, szűnj meg evezni;

vond be vitorláidat, áldozó nap, hívd össze sugaraidat. Szóltam, míg szólanom engedtél, cselekedtem, míg cselekednem engedtél. Még hátra vau egy tanításom." A küzdelmes, szép, elmúlt világnak itt maradt képviselője így tanított néma ajkaival: „Légy kitartó, hív mindhalálig!" Nemsokára aztán, hogy ott feküdt nyoszolyájában várva az órát, a mikor a hit látássá változik, nyájas arczával, nyugodt tekintetével a legnagyobb feladatra tanított, megtanított arra, hogyan kell meghalni. Baksay Sándort ott betegágyában valami szemmelláthatólag támogatta, erősítgette. Agya körül nyoma sem volt az aggodalomnak, szívesen hallgatta a beszélgetést, * A theol. akad. évzáró-ünnepén tartott beszéd.