Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)
1916-06-18 / 25. szám
miközben szemeit g, beszélőn pihentette. Mi adhatott neki olyan erőt ? Valamikor még jóval előbb, amikor a tudomány, művészet, a természet örömeiről prédikált, kiemelte, hogy mindez elmúlik. Felveti a kérdést: „Ha majd közelíteni fogok a végső elsötétüléshez, vájjon teljesen el leszek-é hagyatva a halál nagy pusztaságábaii ? Vájjon vége lesz-é ott minden örömnek?" Kész a felelettel: „Nem... akkor is ott áll, ott látom az én megváltómat s hallom bátorító szavát... Igen, a halál elköltözés innen, de egyszersmind megérkezés az örök hazába, úgy, hogy egész lelkemmel átérzem, egész szívemmel befogadom és vallom annak a haldokló keresztyénnek utolsó gondolatát, a ki a halál révén nyugodt, derült kedéllyel így szólt: „Én Istenem, az élet jó, a halál is jó, mind a kettő a te adományod, áldalak érette. Halála csendes volt, mint élete. Erre a halálra is elmondhatta a költő: „Itt a végharcz ismeretlen. Lehet-e meghalni szebben ?" Egy éve annak, hogy Baksay Sándort kikísértük a temetőbe s most az évforduló előtt itt állunk elüljárók, tanítók és tanítványok, hogy tekintsünk vissza szép életére. Erre az életpályára visszatekinteni kellemes. Ez a pálya nem vezet kietlen utakon, kopár sziklák között. 0 a virágos utakat keresi, gyalogösvényében pipacsok, búzavirágok között jár. Maga mondja magáról: „Fűvész vagyok, csak az vonz, a mi nyílik, a mi ragyog, a mi illatoz.", A reá való visszaemlékezésben körülötte mindig találunk valamit, a mi vonz, a mi nyílik, a mi ragyog, ha nem másutt, hát a szívében. Meg is könnyíti e visszaemlékezést : közlékeny lelke feltárja, magyarázza magát; midőn dolgairól beszél, szédítő problémákat nem érint, a kicsi dolgokba sem botlik meg, mint a ki a szép világban természetesen él és — a legmélyebb élet tengerére száll. Baksay Sándor azok közé a szerencsésebb emberek közé tartozik, a kik pályájukat eltalálták. Pásztornak született, a nyájhoz szegődött s miközben azt vezette a kies mezőkön, a szép híves patakok felé, virágokat gyűjtött, merengett, mosolygott. Fölötte ragyogott a kék égbolt, bensejét beragyogta, melegítette költői géniuszának fénye. Keresés nélkül megtalálja a neki való utat. Igen jellemző az a néhány szó, a melyben pályájának az elejéről megemlékezik, a mikor nagy előszeretettel keresi fel Baranya egyházait, kutatja föl azok könyves polczait, azután prédikál jókedvvel és bőséggel. „Azok (az egyházak), így tájékoztat Baksay, engemet elláttak könyvekkel, én meg őket predikácziókkal. Másfél év alatt az egész Baranyát végigprédikáltam s alig volt vasárnap, melyen az én jól betanult predikáczióm egyike vagy másika, a szép Baranya valamelyik templomában meg ne ríkatta volna azokat a tisztes, szabályos, fehér arczokat, kik a czinterem gyalogszékeiről figyelve, szegezték rám tekintetüket! Ezekben a szavakban több van afféle reminiszszencziáknál, viszatekintésnél. Van benne itt-ott egy és más, a mi a későbbi Baksayban megizniosulva, határozottabban jelentkezvén, egyéniségének, életének jellemző sajátsága. Baksay ifjúkorának nekilendülésében a sikerből egy betűt sem ír a saját rátermettségének, tehetségeinek számlájára. Akármilyen kicsiny dolognak látszik is ez, megvan annak a maga jelentősége, mert ebben a szerény Baksay jelentkezik, a ki szerény véleményt táplál maga felől. Pályáján elér mindent, a mit egy református papi ember elérhet, felemelkedik a püspöki székbe, hazája első tudományos intézetének, azután törvényhozásának tagjai közé s lelkében mégis megmarad egyszerű lelkipásztornak mindvégig, a kihez bárki is bizalmasan fordulhatott s a ki a legigénytelenebb levelet sem hagyta válasz nélkül. De ne kerülje el a figyelmet az sem, a mit azokról a bizonyos predikácziókról mond, a melyeket jól betanult. Ezekben a szavakban a későbbi szorgalmas Baksay jelentkezik, a ki egész életén át megkülönböztetett gonddal készült predikáczióira mindig; azokat leírta és jól betanulta. Megbecsülte a szószéket. Bármennyi gonddal készült is el, még így is bizonyos aggodalommal fogott hozzá a felséges titkok fejtegetéséhez. Magasztosak ezek, nem szabad hozzájuk vakmerően közeledni. Már a püspöki székben ül, a mikor kijelenti, hogy „szíve reszket örömében, szíve retteg félelmében" a fenségnek láttára, csekélységének tudatában és ezen magatartása olyan igaz, természetes, annyira összhangban van egész magatartásával! Predikáczióiban nem egyszer találkozunk az ilyen helyekkel: „Nincs is egyéb, a mi engemet e tárgy fejtegetésében aggasztana, mint magának a tárgynak ragyogó szépsége, csaknem kimeríthetetlen mélysége, legalább annak gyöngeségéhez képest, a ki azt előttetek fejtegetni fogja". A mi azt a visszatekintést a maga egészében illeti, ez az egész a későbbi lelkes Baksayt jellemzi. Azok az első nekilendülések mindenesetre olyan emberre mutatnak, a kinek eszeágában sincs életét pusztán a mathematika elvei szerint berendezni, olyan emberre, a kit lelkesít valami. Bizonyosan nagyon tele van a szíve annak a fiatalembernek, a ki ügyet sem vet a fáradságra, neki indul és az egész Baranyát végigprédikálja jókedvvel és bőséggel! Tudakozza az öreg könyveket; szeme felcsillan, midőn egy-egy jobblielyet talál, tanul, azután megy, hogy a szentek szentébe beljebb vezesse a baranyai magyarokat. A fiatal Baksay megérezte azt a varázst, a mely az írásból kiárad, a melynek hatása alatt állottak mindazok, a kik pályájukon nyomokat hagytak maguk után, azt a varázst, a melyről, Faber Stapulensis, a franczia reformátor öreg korában így nyilatkozik: „Ennek kellemetességét e földön meg nem közelíti semmi". Távol legyen minden kicsinyesség, az a föllendülés az élet tavaszán összekapcsolva Baksay Sándornak egész életén át kifejtett munkásságával, figyelmet érdemel. Olyan lelkesedésre mutat, mely rokonszenvből, sőt szeretetből táplálkozik. Az ilyen embert ég és föld választja el attól, a ki „jégkebelben fásult szivet zár". Ez a titka Baksay Sándor működésének,, hatásának a szószéken, a szószéken kívül, a mely Istentől adott talentumaival kapcsolatban az embereket nemcsak lefegyverezte, hanem