Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-04-30 / 18. szám

közösség, a mely az egyének erejét összefoglalja, hogy a közös erő megsokszorozza az egyes erőt. Hazánk részt vett Európa művelődési munkájában, történelmének ezek a legszebb lapjai és részt kell vennie ezután is. Tehát a nemzeti nevelésnek elő kell készítenie az ifjúságot arra a feladatra, a mely már akkor vár rá, midőn az iskola kapujától búcsút vesz. Megmutatja, hogy a művelődés, a gazdasági élet, a szocziális bajok, a közfelfogás, a magán- és közélet minden tere lelkiismeretes és a fejlődést szolgáló munkát, példájában nevelést vár tőle. A nemzeti nevelés e szerint: képesítés a nemzeti munka elvégzésére. Óvakodnunk kell azonban bizonyos egyoldalúságtól, a mely épen most nagyon népszerűnek látszik. Németországban is nagy hatást ért el Adolf Matthias könyve (Wie erziehe ich meinen Solin?), a mely hangoztatja, hogy minden idegen hatástól mentesíteni kell magunkat. Ez a futtában termelt idea a betegségnél rosszabb orvosságot ajánl. De ma már lehetetlen kínai fallal körülvenni akár Kínát is. Ellenkezőleg áll a dolog. A nemzeti nevelés tanítson meg arra is, hogy nyitott szemmel nézzünk mindenüvé s a mi jó, megtartsuk és magunkévá tegyük. A felületes vagy tudatlan általánosítással szemben mutathatunk Szent István, a francziáktól tanuló Bessenyei, a németeket, követő Kazinczy, vagy Széchenyi példájára. Sőt a világháborútól kisiklott gondolkozás előtt egyenesen hangoztatnunk kell, hogy „az még nem kozmopolitizmus, ha más nemzetiséghez tartozó embertársunkat velünk egyenrangúnak tekintjük, s nem tartjuk barbárnak, ha vele szemben nem csupán gyűlölséget, irigységet és megvetést érzünk." (Berzeviczy Albert: Budapesti Szemle 1915, 334.) Ebben a nemzeti nevelésnek segítője lesz a vallásos nevélés. Ennek is meg kell változnia, mert a vallásos léleknek a szomorú tapasztalatok bőséges példatárát tárta fel a háború. Az első perczekben, a katonazenés, virágos vonatok idején, mikor megteltek a templomok, virágzott a reménység is: elközelgetett az erkölcsi megtisztulás és a hit új ráébredése. Az első reménységet korai fagy hervasztotta el, a másodikat pedig későbbi. A nagy örvendezések után kiderült, hogy ez legnagyobb részben a kétségbeesés és félelem (? ? Szerk.), biztosság keresése volt, a mely ezekkel ébredt és ezek lecsillapodásával el is mult. És minden folyt a régi mederben. A lélek átalakítását és megtisztítását sablonnal és formákkal helyettesítették. Jézus parancsának: szeresd felebarátodat, mint önmagadat — a második felét gondosan betartották. A más életét kevésre becsülték; istenes cselekedetnek tartották a magunk javáért feláldozni. A más baján könnyen megvigasztalódtak. A mit egyik kezükkel elrontottak, a másikkal, a jótékonysággal csak kis részben hozták helyre, különböző zúgolódások kísérete mellett. Sokszor a pillanatnyi megindulás vagy épen a hiúság kísérete-mellett, (Ez egyoldalú kemény ítélkezés! Szerk.) Sok elmulasztott munkára vezethető vissza ez. Ha felveti Romáin Holland a keserű kérdést: Az egyház nem akarta a háborút. De mit tett a megakadályozására? — sajnos, ezt felelhetjük: majd ezután több Öntudatatossággal, több erővel fog az emberek megváltoztatásához. De most már meg kell tennie, mert az emberi cselekedetek nem a végzettől repülnek a világra. (Elvégre, ha sok részben pogányok vagyunk is, de már a moirában nem hiszünk.) Vallásos nevelésünket eddig téves gondolat irányította. Azt gondoltuk, hogy a felekezeti iskola már magától vallásosait nevel a számtannal, a földrajzzal, a természettannal stb. A vallástanítással is gondoltunk, tudniillik vitattuk, hogy mennyire fontos ez a felekezeti iskolával együtt. Pont. A vallástanítást körülbástyáztuk a kerületi partikulárizmus védőbástyáival. Kezeltük, mint tananyagot, azzal a szokráteszi gondolattal, hogy tudás — erény, ismeret = cselekedet. Sőt, nem hiába a tantárgyak középpontja, konczentráltuk is, még pedig a történelemmel és bizonyítgattuk, hogy hivatását leggyönyörűbben Bocskay, Bethlen, I. Rákóczi György felkelésében és a pátenssel szemben való ellenállásban töltötte be. És gondunk volt arra, hogy az intézet értesítőjében s a statisztikában ragyogjon a vallástanítás. Ragyogott is, néha nem kis csodálkozására azoknak, a kik tudták, hogy a szavak nem fedik, haném csak fedik a valóságot. Egyéni vallásosságot, személyes hitet kell nevelni. Szükséges, hogy magának a vallástanárnak legyen egyéni hite és élete. Az apostolok, evangéliumok, reformátorok hitének megismertetésén kívül foglalkozzék a tanulók hitével is. Az esetleg időszerű vagy lényegtelen dolgok érdekében való apologetizálásnál előbb való rámutatni arra, hogy a vallásnak helye van a mundus intelligibilisben és sok tennivalója van mind az egyének, mind a közéletében. Mert a krisztusi eszmék még nem győzték le a formákat és korántsem hatották át az emberiséget. Mutasson rá, hogy a hol keresztyénség van, ott vannak valóságos erények és értékes élet; a hol keresztyénség nincs, ott még a keresztyének között is felismert és fel nem ismert bűnök vannak. Sajnos, az élet és a történelem is könnyűvé teszik ezt a szemléltető vallástanitást. Mutassa meg a lélek szükségeit és jó oldalait, mégpedig nem a lélekét, hanem a mi lelkűnkét. Prédikálásunk és tanításunk nagyon is nagy általánosságokban mozog; nem tanítja meg, hogy a bűn, a vétek, gyarlóság nem valami erkölcstani idea, valami a föld egyik vagy másik részében elterjedt kór, hanem a mi lelkünk betegsége és gyengesége. Ignotus találóan jegyzi meg, hogy az erkölcsi parancsok második személyű fogalmazása rossz. Ne lopj! — ezt így értelmezik: te ne lopj, majd én lopok kettőnk helyett. (Olvasás közben.) Az erényről is meg kell mutatni, hogy nemcsak a történelemben és a regényhősökben található, hanem megvalósítható a mi életünkben is, akár szűkkörű, akár széles körre terjed. Ez a személyes vallásosság értékesebb és szükségesebb, mint az eddig kialakult kálvinista öntudat, a