Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-04-30 / 18. szám

állanak nálunk a róm. katholikusok, milyen a különböző ref. főiskolai és középiskolai tanárok szelleme, stb.? Nagy hibának tartja különösen azt, hogy nincs országos jelentőségű és súlyú sajtó, a mellyel ügyeinket szolgálhatnánk és érdekeinket védhetnénk . . . Strijdt maar kard, hoor! „Csak harczoljatok keményen!" Ezzel búcsúzott tőlem kedden délután a holland vaskanczellár. S én meghatva, csodálkozással és hálával néztem a modern kálvinizmus legnagyobb emberét, ki 79 évvel a vállain, egy rendkívüli élet csodás eredményeivel és munkájával így biztat bennünket. A nemes harczok jó részét ő már megharczolta, de annyira fiatalos és örök energiával van teli, hogy bármely perczben hajlandó lenne talán az egész életet újra kezdeni. Valóban igaza volt egy holland újságnak, a mikor azt írta róla: „...csodálatos egyetemes szellem. Semper Dominus ..." Semper Dominus ... ez jutott mindig eszembe, valahányszor csupa energiát sugárzó arczát néztem s vele beszéltem. Sebestyén Jenő. KÖZÉPISKOLÁINK NEMZETI ÉS VALLÁSOS NEVELÉSE. Az ember, a ki természeténél jóval magasabb erkölcsi elveket hirdet, szógyenli valóját, gondosan elrejti ós elsajátítja a mimikrit, a melyről a természetrajzok megjegyzik, hogy a gerinczesek között is elég gyakori. A nagy, a „dicső" pusztulás azonban sok egyébbel együtt széttördelte azt a féket is, a melyet a békében különböző szempontokból raktunk magunkra. Utat nyitott a közönségességnek, a lélek rosszabbik részének is, a melynek többé nem kellett magát titkolnia. Talált szent dolgokat, a melyekbe belekapaszkodott s ezek görögtüzében erénynek képzelte magát, vagy hitte, hogy annak fog látszani. Nos, a „látszat" megcsalta. A háború sok keserű tanítása között ezt is tanítja nekünk; kegyetlenül megállapítja, hogy faragott képet alkottunk magunknak — az emberről. (Prohászka.) Csodálatos gyakorlati ügyességgel és technikai felkészültséggel vívja háborúját, az eszközöket megváltoztatta, a katapulták és ballisták helyett negyvenkettős ágyúkkal lő. De Ő maga csak az maradt, a ki Priamus magas várát lerombolta, Jeruzsálemet feldúlta, az arab műveltséget elpusztította, Európára zúdította a harminczéves háborút s a czivilizáczió vérén és iiszkén át űzte a gloire szivárványát. Az ember ember maradt. Ha a „jelszavas pedagógia" kuruzslásaival szemben felvetjük a komoly kérdést, hogy mit kíván a neveléstől az új korszak, a régi, sokat emlegetett kívánságát ismételheti : embert. Száz háború után is (Isten óvjon még egytől is) ez marad a nevelés örök czélja. Eddig inkább jámbor óhaj maradt, mert ez a czél az iskolában lassú eltolódást szenvedett. A czél eszközei közé tartozott az ismeretanyag-közlés. Az eszközből czél lett ; az iskola közölte az anyagot alaposan és a kitűzött időre elvégezte pontosan. Újabb eltolódás következett. A tanulók és szülők mesebeli l|úsatengert láttak áz anyagban, a melyen a sok reménnyel bővölködő királyfinak keresztül kell ennie magát, hogy Csipkerózsika kisasszonyhoz eljuthasson. így született in^g a képesítő iskola, a mely alkuba állt a körülményekkel, néhol pedig rendszeresen képesítette a tudatlanságot is, ha ezt a bűnét bármiféle szemponttal mentegethette. (Pl. át kell engedni, mert más pályára nem alkalmas.) A háború sürgeti, követeli, hogy térjünk vissza ettől az iskolától nevelő iskolához. Ettől pedig a czél érdekében sok kisebb-nagyobb újítás mellett a nemzeti és vallásos nevelés reformálását kívánja. A nemzeti nevelésnek meg kell tisztulnia azoktól a sallangoktól, a melyekkel eddig a lényeget eltakarták. Történeti alapon épült volna fel, de abban kulminált, hogy ódákból és regényekből alkotott szemléleti formát adott. Ezen keresztül mutatta be, meglehetős sablonosan, a multat. A jelennel és a jövővel szemben pedig paszszive viselkedett és várta azt a kort, a mely feleleveníti, a régi dicsőséget. Eredménye inkább retorika lett, mint cselekedet. Volt benne valami általánosított egyéni hiúság, a melyet már Kölcsey megrótt a Parainesisben. Volt benne bizonyos gyűlölet, a mely részben a pártszellemben vezetődött el, részben határozatlanul lobogott, a múltban keresett tárgyat, a mellyel ideiglenesen helyettesíthette a valóságos objektumot, a melyet a későbbi alakulások jelölnek ki. A mult és jövő között elfeledte a jelent, nem számolt a nemzeti élet szükségeivel és nem mutatott rá arra, hogy a hazaszeretet több mint szó, több mint extázis. több mint tömjénezés, több mint ócsárlás. Ez komoly dolog: maga kötelességteljesítés. Xenophon feljegyzi Sokratesnek eme szép gondolatát: „Azok a Iegderekasabbak és az istenek előtt legkedvesebbek a földművelésben, a kik a földművelést jól végzik; az orvosok között, a kik legjobban orvosolnak, a kormányzásban, a kik legjobban kormányoznak; a ki pedig semmit sem teszen helyesen, azt mondá, az sem nem hasznos ember, sem az istenek előtt nem kedves". (Memorabilia.) Ezt a gondolatot, ha auctoritas kell, német példa után, de a nélkül is átvihetjük a hazaszeretetre. Hazaszerető ember az, a "ki nem ajkán hordozza e nevet, de lelkiismeretes pontossággal teljesiti a maga dolgát a maga helyén és nemcsak úgy forog ott, mint a gép kereke, de érzi azt, hogy munkája a nemzet munkájának egy része s a haladás szolgálatában áll. A mi társadalmunk szívesen helyettesítette ezt a nehezebbet a könnyebbel, a mely szavak és vélemények ellenében elnézte a közhaszon kárára ápolt kényelmet. Nem kívánta meg a kötelességteljesítést, nem tette a megítélés mértékévé, sőt jó néven vette a könnyű felfogást és erényt csinált a hivatási és hivatali nonchalanceból. A nemzeti nevelésnek hangsúlyoznia kell, hogy az egyén főképen polgár, az állam pedig elsősorban kultúr-