Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-03-26 / 13. szám

pótlék kora előtt is. A ki a kongnia, a fizetésrendezés és a korpótlék után is panaszkodik, sőt ref. papi nyo­morról beszél, az nagyon túloz. Itt a mi vidékünkön, Somogyban, nincs lelkész, kinek ne volna legalább 3000 K fizetése a lakáson kívül. A többségé, a mai nagy árak mellett, jóval több. Öt évig nincs korpótlék, de addig gyermekekre sincs említésre méltó kiadás. Ha ehhez hozzávesszük, hogy nekünk kötelességünk az étel ben, italban, ruházkodásban való mértékletességet, egy szóval az egyszerűséget nemcsak hirdetnünk, hanem gya­korolnunk is: ref. papi nyomorról beszélni nem lehet és nem szabad. Nagyon nagy túlzás ezerre tenni a nyomorgó ref. papok számát. E szerint papságunk fele nyomorog. Néz­zünk csak körül! Többnek van magánvagyona is. A pap­néknak meg még inkább. Mert ebben a pénzbálványt imádó korszakban mi sem szeretjük elvenni a vagyon­talan nőket. Nevezze meg magát a „több ref. lelkész" ós vizs­gáljuk meg egyenkint, melyiknek mennyi a fizetése, majd látni fogjuk, hogy egyik sem nyomorúságos. De ne az illető kartársak számítsák ki, mert úgy járhat­nánk, mint Boros Kálmán, a ki, mikor az ORLE lapjá­ban a mult hónapban elmondta, hogy mi a fizetése, a 800 K korpótlékját nem vallotta be, pedig ez szép summa, egy gimnazistára elég. Turi Károly, kapolyi ref. lelkész. A gyermekmenhely telepeinek szervezése.* A „Kálvin-Szövetség" által rendezett lelkészi kon­íerencziának úgy elméleti, mint gyakorlati irányú elő­adásai mély és maradandó hatással voltak mindannyi­unkra, kik ezeknek hallgatói lehetünk. Főképen a gya­korlati jellegűek iránt való meleg érdeklődés nyilvánult meg igen tartalmas hozzászólásokban, irányítás és bővebb felvilágítás kérésekben. S ha az idő még bővebb és alapo­sabb megvitatásokra is alkalmat adott volna, bizonyára még többen kívánlak volna az egyes kérdéseknél szót emelni. Én legalább, legyen szabad őszintén megvallanom, határozottan így voltam Ruffy Pálnak a gyermekvéde­lemről és gyermekmenhelyekről tartott előadásával. Nem akartam azonban az illusztris előadót tovább fárasztani konferencziánkon, azért elhatároztam, hogy ott ugyan hallgatok, de a mit elmondani kívántam volna előadá­sához kapcsolódólag, azt e lapok nyilvánossága elé ho­zom s ily módon kérek szíves hozzászólást, ha előter­jesztésem helyt álló, további intézkedést az állami gyer­mekmenhelyek vidéki telepeinek szervezését illetőleg. * Szemem előtt vannak — hogy hasonló példára való hivatkozásból induljak ki — az állami iskolák. Az ál­lam saját felügyelete és vezetése alatt álló iskoláinál * A czikk közlését helyhiány akadályozta, de azért most is aktuális érdekű. élénken érezte, hogy ez intézetek életképessége, mun­kálkodásuk minél szélesebb körű eredménye jelentékeny részben attól függ, mennyire tudnak az iskolák a tár­sadalom eleven szervezetébe beleilleszkedni. A felekezeti iskolák beletartoztak az őket fenntartó egyházak kötelékébe. Szellemi és anyagi érdekeiket egy­aránt a maga érdekeinek tekintette az egyház, mely életmegnyilvánulásának nagyfontosságú tényezőjét látta mindig az iskolában. Hasonlóan voltak a városok és községek is a maguk iskoláival. De ki fog melegen ér­deklődni majd az államnak szétszórtan, egymástól esetleg elszigetelten álló iskolái iránt ? Tanfelügyelők és főis­pánok jóakarata és támogatása igen hatalmas lehet és nagy befolyású, de képtelen lesz mindig arra, hogy az iskolát helyi társadalmának közvetlen környezetének tegye eleven és munkás szervévé. Ezt — a mi pedig minden iskolának első rangú feladata — csak a közvetlen kör­nyezetnek, a helyi társadalomnak meleg érdeklődése és megértő támogatása tudja igazán megadni. Ennek átérzése vezette bizonyára rá a kultusz­kormányt, hogy állami iskolái mellé a felekezeti és köz­ségi iskolaszékek mintájára gondnokságot szervezzen; olyan gondnokságot, melynek a község elöljárója, a fele­kezetek lelkipásztora, a helyben lakó körorvos épúgy hivatalból tagja, mint magának az iskolának igazgató­tanítója. Tudom, hogy a gondnokságoknak ellene is, mellette is sokat írtak és beszéltek már. Mint minden intézményt e világon, úgy ezt is lehet kritika tárgyává tenni. Itt-ott talán ínég arra is hozható fel látszatra példa, mintha a gondnokság a tantestület, vagy iskola munkájának akadályozója volna. A ki azonban nem szórványos jelenségekből ítél, hanem higgadtan mérlegeli a tényeket úgy, a mint általában vannak és lenniök kell, meg fogja vallani: szükségszerű intézmény isko­láink, főképen kisebb iskoláink mellett a gondnokság, mert ez által kapcsolódik be az iskola a helyi társada­lom életébe, ez által van állandóan ébren és melegen tartva az egész község érdeklődése iránta és tanítója iránt. S ha itt-ott elvétve nem így történnék, az nem az intézménynek, hanem az embereknek hibájából és gyarlóságából folyik. Hasonlóképen bele kell kapcsolnunk az állami gyermekmenhelyeket, különösen pedig ezek vidéki tele­peit a helyi társadalom életébe és érdeklődésébe. Ide vonatkozólag itt a szükség még kiáltóbb, mint az is­koláknál. Iskoláink ugyanis mindig bensőbb viszonyban állnak környezetükkel, mint a menhely telepe, mert kik járnak iskolába? Az állam iskoláit is a város, vagy község gyermekei látogatják. Az a természetes kapocs, mely szülő és gyermek közt fennáll, soha sem engedi meg, hogy az iskola iránt való érdeklődése a társada­lomban teljesen elvesszen. A gondnokságok szervezése nem új érdeklődést támaszt, hanem a már gyökerében amúgy is meglevőt tartja ébren, ennek ad megnyilvá­nulásra alkalmat és ezt gyümölcsözteti működése sikere érdekében.

Next

/
Oldalképek
Tartalom