Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-03-26 / 13. szám

De kik a menhelyek lakói és a telepek kihelyezett növendékei? Sokan úgy érzik: a senki gyermekei. A társadalomnak ők sokkal elhagyottabb, érdeklődést és figyelmet sokkal kevésbbó keltő kicsiny tagjai, mint az iskolások. A családi melegség hiányát náluk vázolnom felesleges; sajnosan nélkülözik, tudjuk. Ennek némi pótlása a menhelyből a telepekre, az egyes családok körébe való elhelyezés. De a családtól az államig még igen nagy a távolság; ezt a mi életünkben a falunként és vidékenként való összetartozás természetes érzelme hidalja át és köti össze. De ebből talán még kevesebb jut a menhely növendékeinek, mint a családi érzésből. Ugyan mely község ismeri el őket magáéinak és kötelékében illetékeseknek ? A mint valamely elhagyott a menhely kötelékébe kerül, azonnal megindul illetékessége iránt a hivatalos tájékozódás s ezzel egyidejűleg a községek részéről a versengés, hogy mindegyik szabaduljon tőle ós lehetőleg a másik nyakába tólja teher gyanánt. Jó, hogy szegény gyermekek mit sem tudnak és értenek még a községeknek e kitessékelő törekvéséről, mert különben nem a szocziáldemokraták izgató beszédeiből tudnák meg, hanem önlelkük mélyén éreznék át, mit tesz ez a két szó: hazátlan bitang. Sőt az sem példátlan eset, hogy a községek részéről mindent elkövetnek már eleve, csak elhagyottnak ne minősüljön és a menhely kötelékébe ne jusson egy-egy szerencsétlen. S ha e tényeket sajnálatosan nem lehet tagadnunk, akkor már átéreztük annak szükségességét is, hogy a menhelyek és telepek minél elevenebben illeszkedjenek bele a helyi társadalom életébe, mi által különben elhagyott lakóiknak az állani gondviselése a szűkebb körű társadalom érdeklődését szerzi meg. A menhelyek vidéki telepeinek részére olyan forma szervezetet gondolok alkalmasnak, mint a minő az állami iskolák mellett a gondnokságé, más iskolák mellett az iskolaszékeké. Elnöke, vagy vezetője volna e szervezetnek az orvos, ki ma is felügyelője a telepnek. Hivatalból tagjai volnának az orvos állandó tanácsaképen a községi elöljáróság 1—2 tagja, a helybeli felekezetek lelkészei valláskülönbség nélkül s a helyi iskolák igazgatótanítói ; s ezeken kívöl kinevezés, vagy megbízás folytán a helyi társadalomnak más vezetésre és irányításra hivatott tagjai. Mind e tagok gyűlése foglalkoznék a gyermekek elhelyezésének gondjával, érdeklődnék helyzetükről s általában a telep életének minden mozzanatát figyelemmel kísérné. Bizonyára jobban törődnének a nevelő szülők is neveltjeikkel, ha tudnák és éreznék, hogy elvállalt növendékeik nemcsak a telep orvosának, hanem az egész helyi társadalom minden vezetőjének figyelme tárgyát képezik. A társadalom sem érezné magát olyan idegennek e senki gyermekeitől, mint ma általában s ez elhagyottak is kevesebb tehernek tudnák elhagyatottságukat, azt tapasztalva, hogy a községnek ők ép olyan tagjai és gondviseltjei, mint más polgárok, mert ugyanazok foglalkoznak sorsuk intézésével, kik a községének is munkásai. Nem lehet okosan azt vetni ellen, hogy — ha munkálkodni akarnak e téren — papnak, tanítónak úgy is van alkalma a gyermekek iránt érdeklődni. Mert egész más az a figyelem és gondviselés, a mit pusztán a buzgóság sugal és más az, a melynél a magán buzgalmat a hivatalosan megadott mód és alkalom, valamint a szervezettség ereje is hathatósan támogatja. Alkalmas szervezés mellett kisebb erők együtt munkálkodása is nagy eredményeket érhet el, míg a szervezetlenség a legnagyobb erők munkálkodásának is jó részét csak emészti és forgácsolja. Különben ha valamikor, úgy a mai világháborúban nyilvánvalóvá lett a szervezettségkiváló előnye, miért idevonatkozólag minden további szó fölösleges. Van-e ma e telepeknek valamilyen szervezetük, sajnos, nem tudom. Én ilyennel nem találkoztam. Három évig voltain lelkipásztor olyan községben, melynek a közeli menhelyről elég népes telepe volt. De e kitelepített gyermekeknek minden ügye — tudtommal — csupán a felügyelő orvost foglalkoztatta. Nekem mint lelkipásztornak is csak magánjellegűleg volt módom e növendékekkel foglalkozni, de nem pedig úgy, mint pl. az iskolai gondnokságban tehettem az iskola ügyeivel. Ma az iskolai gondnokságok ügykörébe tartoznak a patronázs-ügyek is. A gondnokság vagy önmagát nyilvánítja és patronázs-tevékenység szervének is vállalja az e czímen reá háruló kötelességeket vagy pedig patronázscsoportot alakít e teendők végzésére. Hogy e teendők a tan- ós nevelésügy munkakörébe beleilleszthetők, rokonirányúak, azt nem vonja kétségbe senki. De talán a gyermekvédelmi menhelyi ügyek még közelebb állanak a patronázs-tevékenységhez, sőt ennek egyes ágai csupán, ez is minden kétségen kívül áll. Epen ezért helyesebbnek és megfelelőbbnek vélném, ott, a hol a menhelynek vidéki telepei vannak, a patronázs teendőit kivenni az iskolai gondnokságok ügyköréből és a telep ügyeivel összekapcsolni; más szóval olyan szervezetet adni az egyes telepek számára, melynek munkaköre mindennemű patronázs-teendőkre is kiterjedne. Ez az egyesítés még jobban bekapcsolná a telepek növendékeit a társadalomba, mert ugyanaz a patronázs-szerv gondoskodnék róluk is, mely a község minden arra utalt gyámolítandó tagjának is hivatott gondozója. Szükségesnek vélem minden felekezet lelkipásztorát és iskolavezetőjét is hivatalból e szerv tagjának tekinteni s elfogani. Az emberbaráti szeretet e nagy műveinél ugyanis nem lehetnek nélkülözhetők, sem mellőzhetők a lelki élet és nevelés hivatott munkásai. Egyház és iskola fontos tényezője volt és az is marad a társadalmi életnek mindig. Épen ezért olyan szervezés, mely e nagy igazságra tekintettel nem volna, már eleve nélkülözné a szükséges feltételeit annak, hogy mai társadalmunkba elevenen és éltetően tudjon beilleszkedni. De nem tudom elfeledni azokat az idézeteket sem, melyeket Ruffy Pál min. tanácsos az Országos Közegészségügyi Tanács határozataiból felolvasott s melyek kö-